„Oly délceg a járásom, mint légynek a mártáson”, „Egy csók ma nem tart oly sokáig, Oktogontól Krisztináig”, „Jobban jársz, ha együtt élsz velem, mint ha értem sírnál nélkülem”, „Maga nekem úgy kell, mint a levegő, mint a birkának a legelő”, sőt, „mint a kriptának a temető”.

Ez csak néhány idézet az 1989 előtti slágerirodalomból, Zágon István, Szilágyi László, Szenes Iván szövegére Eisemann Mihály, Zerkovitz Béla és Aldobolyi Nagy György írtak remek zenéket. És hol van még Harmath Imre, Békeffi István, Somogyi Gyula, Harsányi Zsolt, és hol van De Fries Károly, Gyöngy Pál, Buday Dénes, hogy az olyanokat, akikről talán még ma is hallunk, mint amilyen Fényes Szabolcs, ne is említsem („Kellene ma éjjel egy kis haccáré, haccacáré…”).

Tegnap olyan elegem lett hirtelen a búból és bánatból, elegem a realitásból (ha ezt a szót hallom, egyre inkább kölcsönökre, válságra, számlákra, szorongásra, Kijevre és más ilyenekre gondolok), elegem lett abból, hogy a művészet csak súlyos boldogtalanság lehet, mély sebekkel mindenfelé, és nagy kétségbeesésemben Heltai Jenő Néma leventéjét vettem le a polcról. Az aztán megnyugtatott, már a látványa is, a hosszúkás, elegáns könyv, no meg Hincz Gyula rajzai.

Érdekes, hogy valamikor volt egy roppant izgalmas televény pipázó, zsebükben ragacsos cukorkákat hordozó, orfeumba járó, papillonos szövegírókból és zeneszerzőkből, akik nem voltak adyendrék vagy bartókbélák, de mintegy mellékesen olyanokat hoztak össze, hogy Ady vagy Bartók is örült volna, ha minden kín nélkül sikerül. Műveltek voltak, értelmesek, és főleg: tehetségesek, mint a legsejtelmesebb éjszaka. Ebből, a sejtelmes éjszakából merítették nem egy ihletüket, és nagyon tudtak meríteni.

Kell-e rá jobb bizonyíték, mint hogy olyanok sem szégyellték az ilyesmit, mint az „igazi” költőnek is költő Heltai Jenő vagy Nadányi Zoltán („Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte”)?! Egyáltalán, nem azért fortyantak fel olykor az „igazi költők”, a skatulya ellen, mert ideológiába bújt dilettánsok voltak („ki tudja, milyen ma egy vers, ma csak szövegek vannak, érted”), hanem mert nagyon is tehetségesek voltak, és nem értették (én sem értem), miért lenne távolság és erotika olyan szellemes összekapcsolása, mint az „Oktogontól Krisztináig”, kevésbé érdekes, mint bármi más, ami önmagában, saját színvonalában, nyugtalanságában, iróniájában, perzselésében, játékosságában hordja igazolását.

Kell-e rá, az egyenrangúságra, ha a ma felől nézzük, jobb bizonyíték, mint hogy olyan ikonikus cinikusok, mint Kiss Tibor, a Quimby zseniális frontembere, felcsap Budapest Bárosnak? És Lovasi András, a posztmodern kontratenor!!! De vajh miért? Azért talán, mert ironikusan, mégis nosztalgiával, az odaadástól, önmagunk felolvadásától nem félve lehet elénekelni, hogy „Szívemben bomba van”? Szerintem igen, azért.

És szerintem ezért énekel slágerközeli dalokat Péterfy Bori is, a slágerközelit most nem a népszerűség, hanem a jelleg értelmében gondolván el, hogy ilyen nyelvápolósan fogalmazzak. „Nézz mélyen a szemembe, tedd a kezed a farzsebembe, hajolj bele a hajamba, dúdold bele, hogy Labamba” – hát mi lenne ez, ha nem az orfeumos erotika, könnyedség és tehetség feltámadása? Tariska Szabolcs, Isten tartson meg, amíg csak élek!