Sebestyén Mihály: A balladák velünk élnek

Az ember alig jő haza székely bércei közé, a tévéhíradók máris azzal fogadják, hogy eltűnt egy tizenéves serdült hajadon, kinek neve történetesen Júlia. És amint a részleteket a különböző vér- és nedvmérsékletű raccsoló, hebegő, hadari, botló nyelvű tudósítók előhomályosítják, máris a balladai ködkedély ereszkedik reánk itt a huszonegyedik század második évtizedében.

Hiszen pont úgy történt , hogy „Júlia szép leány egykoron (múlt szerdán) kimöne, búzavirág szödni a búzamezőbe, búzavirág szödni, koszorúba kötni, koszorúba kötni, magát ott múlatni”. Apróbb eltérések lehetnek ugyan, a leány Bukarestből méne ki, nem búzavirág szedni és kötni, mert az odébb van, hanem átlábalni a még mindig tornyosuló hóhegyeken, és koszorúba lehetne kötni azokat, akik önként veszik kezükbe a hólapátot havat elhányni, utat csinyáni.

Na de ekkor Júliának is megjelent egy fodor fejér báránynak öltözött ötlet, vízió, legjobb ha bátran isteni sugallatnak tekintjük a jelenést, így sokféle fölösleges, racionalista, ostoba materialista magyarázkodás alól ment fel bennünket és a gyermeküket kétségbeesetten kereső szülőket, a vasúti és egyházi hatóságokat, és hátra sem tekintve elment bizony Krisztus menyasszonyának lenni. Vagy amint Kriza udvarhelyszéki gyűjtésében oly meggyőzően szól a bárány: ”Szóval mondja neki fodor fejér bárány: – Ne ijedj tőlem, Júlia szép leány! Mert most esött héjja szűzek söreginek, ha eljönnél velem, én oda vinnélek, a mennyei karba, a szönt szüzek közi, hogy bételjék veled azon kegyes röndi.”

Júlia vasútra ült, elcsatangolt, misztikus moldvai tájakon járkált, talán betért egy-két kolostorba, hol szolgálni akart, ajánlkozott, de hiába öltött apácagúnyát, s fordítá szemét az ég felé buzgó imádsággal, mert a bizánci atyák óvatosak valának, nem kaptak kapva rajta, nem akarták őt szülői engedély (régebben a KISZ speciális ajánlólevele, esetleg valamely patronáló ifjúsági szervezet, cserkészszövetség, egyházmegyei javaslat, kalugyeri-metropolitai áldás) nélkül soraikba fogadni.

Szegény Júlia mit tehetett volna ebben a rohadt ateizmusra hajló, anyagiakon kapdosó, átokmondó-feloldó pópás századelőn? Hazaindult a pogány és bűnös fővárosba. Ezt a két jelzőt – érdekes módon – nem nagyon használja a román világszemlélet, ott nincs meg az az ösztönös városgyűlölet, főváros-irtózat, mint a magyar antiurbánus közkeletű irodalomban és felhajtásokban.

Tény, hogy egy hét alatt a bűnüdvözlő szervek és a vasút éber dolgozói egymással vetélkedve felfedezik Foksány környékén a leányzót, leszállítják a vonatról és a balladai érzületekből, szüleinek becsomagolva (kezét-lábát összekötve, vonatfüstre feltéve) hazatoloncolják, ahol nagy örömmel ölelik kebelükre az aggodalomtól elkékült felmenők.

Mint kiderül a tévé dadogásokból-hadarásokból, a lány megszállott vagy legalábbis rajongó, többször akart már kolostorba vonulni, barátnői szőrcsuhát ölteni, fejét lekopaszítani, ami egy igazi 21. századi leányhoz aligha illő. Hiszen az egyszerű ember (az utca embere, a szocialista munka nyugdíjas hőse, a munkanélküli olvasztár és csillés) mire gondol, ha azt hallja, hogy egy leány nyomtalanul eltűnt? Arra, hogy prostitúcióra kényszerült, kényszerítették, Kuwaitban szedi a homokot fedeles kosárba, szolgálni mene nagygazdag multik üzletibe, szerencsét próbálni fekete király fehér udvarába, de kolostorba csak a hibbantak, félszeg őrültek vonulnak, hiszi.

Pedig lehet, hogy csak egyszerűen ráunt a napi gondokra, drogra, tömegcsápolós koncertekre, bolognai rendszerű egyetemi képzésre, nem akar mesterizni fakutya-tanból, doktorálni veleszületett kompjuter-függőségből, csöppet sem óhajt disszidens rezidens lenni, reszketeg aggot pelenkázni Southhamptonban vagy a shangháji metrón furulyázni.

Kimaradt?