Azon már semmi meglepő sincs, hogy Kerényi Imre rövid idő alatt a kormány nemzeti zenebohóca lett. Aki bármilyen ostobaság után képes bekiabálni, hogy: „van másik!”, majd ugyanazt a gügye dallamot eljátszani. Népszerűsített már alkotmányt, festményeket rendelt, újságot alapított, és természetesen könyvkiadással is foglalkozik. A sorozat neve természetesen Nemzeti Könyvtár. Az első 24 kötetre mintegy 200 milliót költhetett (a teljes magyar könyvkiadás állami támogatása ennyi), amelyből könyvkiadó szakemberek szerint majdhogynem 200 könyvet is ki lehetett volna adni. A rettentően vegyes kínálatú sorozatban Tormay Cecile regényétől a gasztronómiáig (A magyaros konyha), klasszikusoktól a székely népmesékig szinte minden bekerült.

És most indul a második hullám. A következő 24 kötet bevezetésére 24 „hivatalos urat” kértek fel: nyolc politikust, nyolc intézményvezetőt, nyolc egyházi embert. Az új hullám természetesen Orbán Viktorral indul, ő Rejtő-hősöket ajánl majd nekünk, majd következik Navracsics Tibor, aki a Kosztolányi regényeivel kapcsolatos gondolatait osztja majd meg az olvasókkal. És így tovább Kövér Lászlón át Tarlós Istvánig, amíg eljutunk majd végül Vidnyánszky Attiláig.

Azt már az első pillanattól kezdve sem titkolta Kerényi, hogy a sorozatot amolyan szamárvezetőnek szánják a jobboldali emberek számára: ezt érdemes, s talán kell is olvasni annak, aki minél jobban szeretné elsajátítani a Kerényiéhez hasonló gondolkodást. A cél most már ennél tágabb, a majdhogynem száz kötet ugyanis már egy új és egységes kánont ígér, hiszen a harmadik hullámban már „jelentős baloldali gondolkodókat” is felkérnek majd ajánlásra (vajon ki fogja elvállalni?), a negyedik hullám pedig a kortársaké. De a megfelelő szerzők kiválasztásába már a tévé nyilvánossága is beleszólhat majd.

Az a legérdekesebb ebben az erőlködésben, hogy nem képes felfogni: erőszakkal, vagy inkább Rejtő szavaival élve, méretes pofonokkal csak a legritkább esetben lehet ízlést formálni. Hatalmi szó vagy hátszél erre sosem volt alkalmas, még akkor sem, ha ezt a legkörültekintőbben és hozzáértéssel követnék el.

A kánont egyszerre alakítják irodalomtörténészek, írók, olvasók és a múló idő. A hatalomnak erre csak ideig-óráig lenne ráhatása. Az igazi olvasó ugyanis rebellis alkat, szereti maga kialakítani a véleményét. (Aki parancsszóra olvas, az sosem olvasott igazán.) Ha meg tanácsra lenne szüksége, akkor már inkább Szerb Antalhoz fordul. Újkori megfelelőiről nem is szólva. Azon pedig talán maga Vanek úr is hanyatt esne, ha megtudná, hogy őt egy politikus, akarom mondani: miniszterelnök, bocsánat: államférfi ajánlaná szelíd szigorral, ám annál humorosabb álcát öltve. Vanek úr talán még egy könnycseppet is elmorzsolna a szeme sarkában ekkora marhaság láttán. Persze miután feltápászkodott.

Egységes kánon kialakítása a kánonok világában egyszerre lehetetlen és megmosolyogtató vállalkozás. Pláne úgy, ahogy Kerényi elképzeli. Ezt némiképp az első hullám fogadtatása is igazolná, ha bárkit is érdekelne a visszaigazolás. A kezdeti kötetenkénti példányszámot (10 ezer) később már egy szerényebb váltotta fel (7500), ám a kiadó tájékoztatása szerint ez is csak 10,9 millió forintot hozott a konyhára. A kétszázzal szemben. Ezt máshol csöndesen úgy hívnák, hogy bukás, és hagynák az egészet a francba, elegánsan, határozottan. De aki kártyán akar Nobel-díjat nyerni, annak emelnie kell a tétet. Egyházfőket, politikusokat, templomtornyot is belerángatva. Egyszer talán majd a jóisten is ajánl egy könyvet, s talán maga Kerényi jegyzi le a sorokat teljes révületben. Mindenféle önirónia nélkül, mert az egyben nemzetgyalázás is lenne.

A nemzetet ugyanis nem lehet elég komolyan venni. De hogy jön mindehhez Rejtő? Vagy Piszkos Fred? Aki ha most élne, minden bizonnyal egy trafikban volna eladó.