Kénytelen vagyok kicsit rinyálni a kulturálatlanság fölött. Bár ez itt és most olyan lesz, mint amikor osztályfőnökin folyton a megjelentek előtt szidták a lógósokat: aki ezt olvassa, így vagy úgy, de a kultúra felhasználója, életben tartója. Vagyis most csak kellemesen borzonghat az átlag felől érkező sötétségen.

Paradox módon a Kádár-korszakban sokáig megőrződtek és hatottak a polgári minták, például a műveltség, a tudás tisztelete, magyarázza Schubert Gusztáv, a Filmvilág főszerkesztője a Népszabadságnak adott interjúban. Százezres példányokban adták ki a klasszikus regényeket, egymillió nézője volt a Szegénylegényeknek a hatvanas években.„Akkoriban az olvasás és a művelődés volt a „trendi”, nem a műveletlenség. Egyszerű munkások, hivatalnokok olvastak szépirodalmat, gyűjtöttek könyveket. Ez a fajta igény mára megszűnt! Sőt, kifejezetten kínossá vált.”

Épp ez a kínosság az új idők igazán megdöbbentő vonása és újdonsága. Régen illett elpirulni, ha valaki nem tudott egy-egy könyvcímet mondani Krúdytól vagy Babitstól, vagy ha kiderült, otthon egyetlen kötet sincs a polcokon. Ma a szégyenérzetet az hívja elő a villamosmegállóban, ha valaki kapásból nem tudja hova tenni Sarka Katát. Mint ahogy az a tehetetlenség és feltűnő zavar is sokatmondó, amikor a tévé celeb- vagy való világába valahogy odakeveredik egy értelmesebb „vendég”. Ez a világ nem tud mit kezdeni a sokoldalú személyiséggel, mint ahogy a bonyolult válaszokkal sem.

A tudás kínos, mert érthetetlen. Nem felhasználható. Nem kompatibilis. Olvasni férfiatlan és régimódi. Buzis. Aki ilyesmit művel, hogyan szólhat hozzá Dér Heni esetleges mellnagyobbító műtétjének problémájához?

Igazából ezzel sincs baj. A sleppnek is meg kell adni a maga bálványait. Tudta ezt Mozarttól Shakespeare-ig mindenki. Ám a slepp is tudta, hogy máshol, számára elérhetetlen helyeken nem ez dívik. Ott nem illik röfögve nevetni, fingani, orrot abroszba törölni. Nem kényszerítette rá hőseit a vágyott világra, épp ellenkezőleg. Bár kétségtelen a műveletlenséghez mindig is tartozott némi agresszivitás: ha nem értem, akkor az biztos hamis, felesleges és ostoba. A mostani világ ezért is nagyon vonzó sokaknak, mert végre nem a poros könyvekből kinyerhető tudás dönti el, hogy ki a jani. A pünkösdi királyság sem egy napig tart már. Jó esetben hosszú éveket ki lehet zsírozni abból, ha valaki a megfelelő műsorban ereszti el szellemi bűzfelhőit.

A polgárság viszont érvényes mintákat hagyott maga mögött. Szalonokat és eseményeket. Ahol a gyárigazgató nem azért vett részt egy kamarazenélésben, mert trendinek számított, hanem mert kedvét lelte benne. Ez a kedv mára megszűnt. Az eubarométer nemrég kimutatta: Magyarországon az emberek 54 százaléka sehogy nem érintkezik a kultúrával (Romániban 55% az arány). Hét (7) százalék vesz csupán részt rendszeresen és intenzíven kulturális eseményeken. A legnagyobb vesztesei az átalakulásnak a kultúra klasszikus formái: a könyv, opera, balett, komolyzene, múzeum. A film, a könnyűzenei koncert és a színház még valamennyire vonzó. A tévé és internet legyűrhetetlen. Sokaknak ez jelenti a kultúrához való hozzáférés egyetlen lehetőségét. De most ne arra gondoljunk, hogy valaki a Digitális Irodalmi Akadémiára kattintgat veszettül. Sokan a pénztelenségre hivatkoznak, ám tudjuk jól, ez az esetek többségében csupán az érdektelenség még elfogadható szinonimája. A műveltség régi, halványuló vonzereje vagy mítosza magyarázza, hogy van még egy réteg, amelyik egy az egyben még nem akarja bevallani, hogy már nem is érdekli az egész. Fárasztja, untatja. Olvasnék én, ha lenne rá pénzem. Vagy időm. Majd bekapcsolja a tévét és zsibbadtan ül előtte négy órát.

Az új generáció viszont már kérkedve vallja: a régi minták nélkül nem csupán lehet, de kell is boldogulni. És ez nem lázadás, hiszen az az értékek cseréjét jelentené, nem is a teljes tagadást, hanem azt, hogy a régi világ már arra sem érdemes, hogy látványosan szembeszálljunk vele. Verdi vagy Gárdonyi nem két múmia, akit időnként fel kell frissíteni, hanem két tócsa a járdán: nem jó, ha belelépünk az új cipőnkkel. Meg különben az is hülye, akinek ilyen nevek jutnak az eszébe.

Ha a hetvenes évek elejéig sok mindenben polgári minták szerint éltünk, a rendszerváltás „polgári” világában éppenséggel a szocializmusban beidegződött igénytelenség él tovább. Az életmód változása mindig késve követi a politikai váltásokat, mondja Schubert Gusztáv.

Az igényesség egyre inkább elfogadottá váló hiánya igazán ijesztő. Hogy sem ideje, sem helye nincs kialakulni. A múzeum, könyv, előadás valami kötelező baromság, és nem valaminek a megértésére vagy az önmagunkkal való szembenézésre alkalmas eszköz. A világ és benne önmagunk megértése jól láthatóan se hatalmat, se pénzt, se csajt nem hoz a konyhára. Akkor meg?