Tudom, már túl vagyunk rajta, az attasét visszahívták Budapestre, a magyar diplomáciának nem sikerült az erdélyi magyar újságíróra ráhúzni a vizes lepedőt, de azért ne menjünk el a tanulságok mellett. Ezek egészen váratlan helyeken törnek fel.

Az egyik internetes bolgár rádió angol nyelvű adásában például mindez ilyen címmel csapódott le : „Magyarország földvásárlási programot készít elő a romániai Erdélyben.” Majd következett az adásból átírt szöveg, fordítom: „ A magyarországi kormányzat olyan programot készít, amelynek alapján földparcellákat vásárol Erdélyben, Románia történelmi országrészeinek egyikében, ahol a magyar kisebbség él, miután Romániának 2014 januárjától liberalizálnia kell a földvásárlást, mondta a helyi magyar nyelvű médiának a bukaresti Magyar Nagykövetség mezőgazdasági attaséja. A magyar diplomata azt mondta, hogy ennek a programnak a célja az Erdély keleti részén, az úgynevezett Székelyföldön tömörülő magyar közösség támogatása, hogy meg lehessen előzni a kisebbségen belül tapasztalható növekvő kivándorlást. Ha valaki el akarja adni a saját földjét, akkor szerződést köthet a magyar állammal, amelynek keretében az eladó évjáradékot kap, de a föld élete végéig a saját tulajdonában marad, mondotta Szabó az Erdély FM rádiónak.”

Nehogy azt gondolja valaki, hogy nincs amivel foglalkoznom és reggeltől-estig szófiai rádióadásokat hallgatok, erre a hírre véletlenül bukkantam rá, miközben más kifejezések után nyomoztan a jól ismert keresőmotoron. Ez arra hívja fel a figyelmünket: ne gondoljuk, hogy a mai globális világban, ami egyszer elhangzik, az nem járhatja körbe még hosszú időn át a földet. Azaz különböző szövegek nyilvánosságra hozata előtt jó ha bárki meggondolja, hogy mit és miről is beszél.

Mivel az erdélyi származású attasét visszahívták, tételezzük fel jóindulatúan, hogy csupán a saját fejétől ötletelt, nem pedig egy valós kormányprogram kiszivárogtatása miatt áldozták fel a diplomácia oltárán. Az eset azonban alkalmat nyújt arra, hogy visszatekintsünk az elmúlt két évtized néhány, a romániai magyarságot érintő ötletelésére, amely a román-magyar határnak hol az egyik, hol a másik oldaláról indult el.

A múlt század kilencvenes éveinek elején a székelyföldi gazdaságfejlesztés tekintetében ma is ismert politikusok közül többen abban bíztak, hogy nemsokára bekopog Erdélybe és Székelyföldre a magyar bankok valamelyike és előnyős módon kínál alacsony kamatú és hosszú távú hitelt kizárólag a romániai magyar vállalkozóknak, akik a beáramló tőkeforrások következtében rendkívül gyorsan felvirágoztatják vállalkozásaikat, és felszámolják az éppen robbanó munkanélküliséget. Később az egyik magyar bank meg is érkezett, természetesen piacalapú hitelekkel, nem zárva ki közülük azt a deviza alapú hitelezést sem, amely ellen Magyarországon hadjáratot folytatnak, de kétségbeesésbe kergetett sok száz romániai magyart is.

Azután az terjedt el, hogy patinás múltjából felélesztik az egykori Hangya szövetkezeteket, amelyek – természetesen olcsó áron vagy akár hitelben – mezőgazdasági kisgépekkel látják el a székely kisgazdákat, akiknek a keze alatt ezután nem csupán ég, hanem robban is a munka.

Azután pedig svájci magyar szakértő értekezett több községben arról, hogy megintcsak valós lehetőségei vannak a székelyföldi nadrágszíj-parcellák összevonásának, azaz annak a tagosításnak, amely a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján, még Karády és a hamvadó cigarettavég előtt, többször is slágertéma volt. A tagosítás nyomán pedig özönleni kezdenek az uniós pénzek és megintcsak minden felvirágzik. Valamiféle földkoncentráció azóta természetesen megvalósult, de nem annyira a székely gazdák, mint olyan személyek – így politikusok – számára, akik hamar észbe kaptak, hogy nagyobb területek bérlése és a támogatásokhoz való hozzáférés jobb beruházás, mintha a bankban tartanák a pénzüket.

És még nagyon hosszan tudnám folytatni a sort, kezdve azoknak a székely családoknak a megmentésétől, akik a svábok által elhagyott, termékeny bánáti földeken kezdhettek volna új életet a törpe vízerőművek, a papírgyárak, a kis repülőterek és sok minden más székelységmentő ötlet parádéjáig, azokról a nemzetstratégia elképzelésekről nem is beszélve, amikor a szórványt kellene elmozdítani az asszimiláció elől, vagy gyöngyhalász mélybúvárkodással kellene gazdagítani a nemzeti szellemi kincsestárat.

Amikor nem tanulmányokról, nem elemzésekről, nem számokkal és adatokkal alátámasztott, a környező világ és átalakuló társadalom valóságára figyelő tervekről, hanem ötletelésekről hallok, akkor mindig két példa jut az eszembe. Az egyik hazai és még 1989 előtti: egyik akkori romániai magyar politikus úgy vélekedett (az egypártrendszer keretében is jöttek-mentek, láttak és győztek romániai magyar politikusok), hogy ha minden székely kiássa a lakóhelyével szomszédos területekről a tormát, akkor annak feldolgozásábólés eladásából egy kissé könnyezve ugyan, de mégis vígan meg lehet élni. A másik pedig kínai és valahogyan így hangzott: ha az ország minden lakosa lecsap legalább tíz legyet, akkor Kínában többé nem lesz légy és megszűnnek a fertőző betegségek.

A kínaiak azóta békén hagyják a legyeket, és átálltak a hatékonyan működő gazdasági beruházásokra. Lehet, hogy mifelénk a tormaásóknak járó életjáradék mentené meg a helyzetet? A tormát végül is megtarthatják… Én pedig életem végéig könyörögni fogok a Golding-rajongknak, hogy bocsássanak meg a fenti címért.