Olvasom, hogy összeverekedett két politikus egy televíziós műsort követően, miután magában a műsorban sem ültek nagyon békésen egymás vagy a moderátor mellett. Mi tagadás, be kell látnom, hogy teljesen újszerű kezdeményezés ez, mely megadhatná a további viták savát-borsát, hiszen ki ne unná már rég azokat a sugárzott beszélgetéseket, melyekben kizárólag beszélgetnek? S ki unná őket jobban, mint a csatornák alkalmazottai?

Mennyire más lenne viszont, ha minden ilyen vita után boxmeccset szerveznének a meghívottaknak! Nem kell aggódni, hogy visszautasítanák, hiszen egyrészt többnyire különböző pártok képviselőit invitálják meg ilyenkor, másrészt korántsem biztos, hogy ugyanannak a pártnak a tagjai nem utálják egymást legalább annyira. Akárhogy is, a mérkőzés mindenképpen biztosított.

Az operatőrök kifeszítik a köteleket, beteszik a fogvédőket, vizet itatnak a felajzott ellenfelekkel, kik már olyanok, mint a vadászkutyák vadászat előtt, minden izmuk remeg és parázslik. Aztán fogadni kezdenek: ki lesz a győztes, Horia Uioreanu vagy Daniel Buda, László Attila vagy Mátis Jenő? Így a beszélgetés résztvevői is levezetnék a feszültségeiket, s a média fáradhatatlan napszámosai sem dőlnének a mikrofonjukba a fásultságtól. Idővel még az is kialakulna, hogy ki az edzője kinek, s olyan halhatatlan és kétértelmű felkiáltások is elhangoznának, miszerint: „Milyen kár, te András, hogy nem lettél boxoló! Soha nem akartál boxoló lenni?!"

Ez is érdekes lenne; s mennyivel érdekesebb lenne, ha a mérkőzést a tévéműsor előtt rendeznék meg!! Már az éppen alakuló szürkehályogunk is belefáradt abba, hogy minden politikus öltönyben-nyakkendőben jelenik meg minden stúdióban. Ellenben gondoljunk csak bele: az egyiknek a szeme alatt látszana egy egészséges balhorog nyoma, a másiknak a szája dagadna föl egy Kossuth-díjas jobbegyenestől, a harmadik azért vonagolna, mert kapott egyet a gyomorszájára... És azok a szaftos knock outok, a kiszámolások szürrealista költészete! Mindjárt nem lennének annyira skatulyából-kihúzottak és annyira előreláthatóak.

Ez persze csupán azokkal oldható meg, akik gyakran bár, mégis bizonyos szünetekkel járnak ilyen-olyan csatornák felvevőgépe előtt. Az olyanok, mint Mãdãlin Voicu PSD-s képviselő, minden jel szerint ott alszanak a Realitatea, a B1, az Antena 2 és ki tudja még, melyik tévé sebtében éjjeli menedékhellyé alakított előszobájában, nehezen vagy egyáltalán nem jöhetnének szóba. Őket nem lehetne ezekbe a mérkőzésekbe bevonni, legalábbis ökölvívókként nehezen.

De hát segédedzőkre, bírókra és szpíkerekre is szükség van! Hiszen mihelyt ezek az eleinte félhivatalosan megrendezett mérkőzések nemzeti sporttá válnak (és semmi kétségem afelől, hogy ez kizárólag idő kérdése, meg némi jóindulaté, amiből nálunk mindig sok akad), már nemcsak ellenfelek és szurkolók lesznek, hanem egyebek is; a meccsek kilépnek a félfeketeség áldatlan, noha annál izgalmasabb állapotából, és diadalmasan kifehérednek. Végül bajnokságot szerveznek, a résztvevők kategóriákba csoportosulnak, s a mindenkori győztesek megkapják az Arany Törülközőt.

Nem szólva arról, mennyi hasznot hajtana ez a kezdeményezés a mindenféle sajtósoknak: a televízió bejátszásokat és interjúkat közvetítene, a honlapok percről percre követnék az eseményeket, a nyomtatott média pedig háttéranyagokat közölne.

Bár egyesek nyilván nem fogadják ovációval az ötletet, idővel belátják majd, minő átláthatóságot teremt azokban a berkekben, amelyeket joggal vagyunk hajlamosak tekervényeseknek és áthághatatlanoknak érezni. Világosan kiderülne, ki kit utál igazán, és ki nem tud ököllel az ellenfele arcába sújtani akkor sem, ha mindenben az ellenkezőjét gondolja annak, amit a másik. Visszatartott, mégis jól begyakorolt sírással várom azt a minden bizonnyal feledhetetlen pillanatot, amikor az egyik országszerte ismert politikus könnyek között borul annak a nyakába, akivel verekednie kellene.

És ez a pillanat feltétlenül eljön, hiszen emberek vagyunk, bár ez nem mindig látszik rajtunk ilyen egyértelműen.