A történelem szempontjából száz év nem nagy idő. Ha az univerzum felől nézzük: bolhafing. A homo sapiens felől viszont, ha sietősebb embertársainkat is figyelembe vesszük, akár másfél életet is jelenthet. Ennyi idő alatt viszont igencsak elvárhatnánk magunktól, hogy megértsünk egy-egy sajátosan emberi problémát. Például a száz éve kitört első nagy világégést, amely az első dominója volt egy nagyon hosszú és kacskaringós sornak.

Elvesztettük ez idő alatt a saját emberségünkbe vetett hitünket, önbecsülésünket, méltóságunkat, országnyi területet, kaptunk viszont helyette máig élő traumákat, rögeszméket, félelmeket. Ideológiát ideológia hátán. És igazából még most sem tudjuk, a már jól ismert, történelemkönyvekbe foglalt okokon túl, hogy mivégre. Mi vitte, hajtotta, kényszerítette bele hol önként, hol parancsra, száz évvel ezelőtt élt hasonmásainkat a mai szemmel nézve eredendően vesztes vállalkozásba? Olyanba, amelyben a győztesekre is éppoly keserves tanulságok és következmények vártak, mint a vesztesekre. Talán az is fogós kérdés lenne, hogy egyáltalán ki nyert bármit is a száz évvel elkezdődött véres cunamin? Gyanítom, hogy nincs ilyen.

Talán nem teljesen igaz, de számomra valahogy ekkor tanult meg igazán ölni az ember. Arctalanul, szenvtelenül, már-már közönnyel. Tömegesen, precízen, a bajtársiasság és lovagiasság utolsó illúzióit is felélve. Valami személyesből, így jutottunk el a futószalagig, vagy ma már csak egyetlen gombig, amit egy íróasztal fölé görnyedve is elég megnyomni. A halál többé már nem személyes ügy. Számok és adatok lettünk. A vér csupán egy kávéfolt a jelentéseken. Furcsán félreütött karakter a képernyőn.

Úgy gondoltam, ezt az évet nagyobbrészt az első világháborúról szóló regényeknek, tényirodalomnak szentelem tehát. Makacsul próbálok utánajárni a rejtélynek. Sándor Iván két éve megjelent, szűkszavú regényével kezdtem (Az éjszaka mélyén 1914). Egy frissen érettségizett diák, Kiss Ádám történetével, aki kiváló francia tudásáért kiérdemel egy párizsi kirándulást. Onnan is sorozzák be: előbb francia, majd magyar huszárként harcolja végig a főbb európai harctereket. Túléli. Csakhogy akkor a túlélés már sokat nem jelent. Néhány plusz napot a béke délibábjaival. Olyan szellem szabadult ki ugyanis a palackból, amely már senkinek és semminek nem kegyelmezhetett. Már a saját fajtájának se.

Szenvtelen regény ez, csak nagy néha enged meg magának egy-kis érzelgősséget, túlságosan is előrelátó bölcsességet. Igazi tudása a szárazan koppanó mondatokban rejlik. A halál természetességén. Ahogy a lelkes európaiakból, az igazság törpe bajnokaiból közömbös gyilkosok lesznek, hiszen nem nagyon van mit tenni. Vagy ő, vagy én, függ felettük a gyilkos dilemma, amelyre minden percben felelni kell. S miközben Kiss Ádám életeket nemz, életeket is vesz el. S talán már nem is tudja, melyik tartozik igazán az emberhez. Mi adhat percnyi örömet, megkönnyebbülést, reményt. Aztán persze fizetnie is kell mindenért, mint ahogy szinte mindenkinek, aki azt hitte, hogy nem cinkosként, hanem viszonylag ártatlanként térhet haza a pokolból.

Azzal a megkönnyebbüléssel tehetjük le a könyvet, hogy szerencsére nem akkor kellett élnünk. Nem a mi ujjunk pihent a ravaszon, nem a mi kezünk szorongatta a kardot. Nem mi döntöttünk a felénk rohanókról. Mi csak örököltünk. A dühöt, a bosszút, a kegyetlenséget, a vérszagot. A bocsánatos bűnök sorozatát.

Amely odáig vezetett, hogy lassan idegenek lettünk a saját otthonunkban is.