Egy Jalomica megyei (ókirályság) faluban, amelynek neve az újabb hatósági névadás eredménye, hiszen a település névtelen lehetett 1877 előtt – akkortól szaporodtak el ugyanis a Grivicák, amelyek a román függetlenségi háború egyik győztes ostromának emlékét örökítették meg utca- és helységnevekben –, tehát egy odavalósi fatörzsön megjelent a Megváltó orcájának mása. Efféle csodáknak, melyek a 19-20. században gyanúsan sok helyen bukkantak elő a milánói lepeltől az eléggé le nem leplezett oltyán Petrache Lupuig és Kaszap Istvánig (hogy a magyar se maradjon említetlen), hamar híre támad.

Nem kell hozzá más csak néhány hiszékeny, életerős férfi, babonás bárisnya, papnyaló, ikonnál hajbókóló habókos, látomásokkal meglátogatott koponyaszűkített. Ezekből pedig 1989 után bőven akad a hon minden településén. Igaz, a szentképet már hónapokkal korábban felrajzolta unalmában egy ötletes dinnyeszatócs – reklám céljából – az útszéli fa meghántott törzsére. Ám a csodavárók és -csinálók pontosan tudják a módját, miként kell megszületnie a mitikus hitbuzgalom tárgyának: karácsony harmadnapján, természetesen, mikor máskor, mint éjfélkor égettetett bele, süttetett rá a mondott útszéli fatörzsére. Így látta a szem- és fültanú.

Vörösen izzott a fény, melyben Ő alászállott, hogy orcájának mását Grivica falu dinnyei vásárközpontjában hagyja. Vörös fénnyel telt meg a levegő, erről számolt be a közelben lakó mítoszteremtő kisiparos, oly vörösen, mint egykor Grivica, a vasúti műhelyek munkásainak harci lángja 1933 februárjában, a Gheorghiu-Dej mítosz részeként.

Az emberek elkezdtek gyűlekezni, imádkozni, keresztet vetve csudát látni. Kiszállt a rendőrség, mert forgalmi dugó keletkezett a megye útjain, jött a szájtáti népség, vártak a csodatétrelre: bénák-sánták táncra perdülnek majd, képviselők ülnek át a kormánypárt/az ellenzék padsorába, sőt grivicai Szent Vasile Roaită/Ponta – Krisztus munkásmozgalmi alteregója, a nemzeti bizantinológia és a honi szentek sorában a legfrissebb – menten leszállítja az üzemanyag árát, visszaállítja a központi fűtésrendszert a legtöbb romániai városban, munkát ad, mi több, Angliáig is elér a keze, ahol ténykedése nyomán janár elsejétől kitörő örömmel fogják fogadni a Grivicáról elszármazott vendégmunkásokat stb.

Minden csoda három napig tart, nálunk a bürokrácia jótékonykodása folytán valamivel tovább. Jött a szloboziai és călăraşi (kossuth lajosi –- ha valaki nem tudná, ez volt a Călăraşi utca korábbi neve Marosvásárhelyen, ahol még ennél is nagyobb csudák szoktak történni) érsekség, a helyszínen bevizsgálták, lézer-spektrumanalízissel kiderítették a metropolidákok, hogy szó sincs itt krisztusi képzőművészetről, megtévesztő hamisítvány az egész. A hamis tudat ugyanis úgy kívánja a hamisítványt, mint darázs az édes dinnyét.

Aztán a szemfüles tévések előszedték a rajzos kedvű dinnyeárust, aki nyilvánosan, a legkisebb bűnbánat jele nélkül bevallotta, hogy merő unalmában, na meg vevőfogás céljából vörös krétával rajzolt egy férfiarcot még a hőgutás nyári pangásban. A jámbor népek, az arradinnyézők jöttek is mindjárt ikont bámulni, szent borozngással telni, így a dinnye mellé kaptak egy istenközeli élményt is a dinnyéjükbe.

Azt nem tudni, ha e tehetséges férfiú meggazdagodott tavaly nyáron. De talán érdemes idézni a hír kapcsán felmagzott kommentárok egyikét. Ugyanis találtatnak még még tiszta elmék a dinnyeföldek szélén: „Sok ostobát terem ez az ország. Szerencsére az érsekség a tisztátalan lelkeket vizsgáló detektorával kimutatta, hogy a rajz közönséges hamisítvány. Máskülönben a megye prefektusa még elrendelné a kötelező négykézlábon csúszást-mászást a szent fa körül.”