„A végzet iszonyú szerkezete megindul, és lélegzetfojtva figyeljük, hogyan illik egymásba minden fogaskerék, mily simán gördül az óriási sorsgépezet. Csak az a baj, hogy kissé lassan gördül: tizenegy felvonáson keresztül.” „A regényhősök titokzatossága, így Rochesteré is, általában könnyen megoldható: az a titkuk, hogy nem szeretik a hősnőt.” „Tolsztoj alakjainak olyan jó az álmuk, hogy Pierre majdnem átalussza a mellette lezajló borogyinói ütközetet.”

Ezek a szellemes megállapítások Szerb Antal csodálatos Világirodalomtörténetéből valók, és százával lehetne idézni őket. De már bűntudatom is van, hogy ezt a „szellemes”-et leírtam, hiszen nem egyszerűen jópofák, hanem mélyre is világítanak, s ez mindig nagy dolog volt, manapság azonban, amikor a humornak szinte egyedüli forrása a nemiség és szinte egyedüli megjelenési formája a geg, páratlan. Akár Schillerről, akár Charlotte Brontë-ról, akár a Tolsztoj és Dosztojevszkij közötti különbségről szeretnék többet megtudni, szívesen ütöm fel ezt a remek kötetet – és ha nem szeretnék megtudni semmit, csak úgy kalandozni szeretnék abban, amit jól ismerek, akkor még szívesebben. Mert Szerb Antalnak ezek a könyvei (a Magyar irodalomtörténetet ugyanilyen kedvvel lapozgatom) régi és folyamatosan megújuló olvasmányaim, és egyfolytában hüledezem, hogy lehet okosan, gördülékenyen, az őrült tájékozottságot gátlás és nagyképűség nélkül előadva beszélgetni arról, aminél számára (és, ne kerteljünk, számomra) alig akad fontosabb.

A világirodalom története azok közé a ritka könyvek közé tartozik (hirtelen Kundera esszéi jutnak eszembe), melyekből minden további nélkül kiderül, és az olvasó minden további nélkül elhiszi, hogy aki ezt írta, az jó előadó is egyben. „Egyik kiváló tulajdonsága volt, hogy elevenné tudta tenni a nagyemberek szobrait. Ha ő beszélt róluk, akkor a kétezer éves nagyságok leszálltak dögletesen nehéz talapzataikról, és elkezdtek sétálni a Böszörményi úton, vagy bementek egy eszpresszóba.” – mondta róla Nemes Nagy Ágnes egy tévéműsorban, és nagyon is el tudom képzelni, hogy így volt. Hiszen az irodalomtörténetek oldalain pontosan ez történik: a nagyságok emberivé változnak. Néhány szinte impresszionisztikus vonás, aspektus az irodalmi és társadalmi környezetről, és már meg is jelentek az olvasó előtt.

Éppen ezért csodálatos Szerb Antal: mert az írót mindig mindennapi tevékenységei között is látjuk, kávézás, teázás vagy beszélgetés közben, amint kilép az intézetből, melyet későbbi regényében modellként használ, vagy megismer egy figurát, aki aztán a megfelelő átalakításokkal szereplővé válik. Az író soha nincsen egyedül, zseniális művei légritka ormain, és némi kajánsággal megsejtjük, hogy az egykoriaknak, bármennyire klasszikusokká is lettek mára, pontosan olyan gyötrelmeik, vívódásaik, gondjaik, frivolitásaik, pajkosságaik, boldogságaik voltak, mint nekünk. És ezt a reménykeltő felfedezést sem lehet eléggé megköszönni Szerb Antalnak.