Reménykedjünk, hogy a magyar név újra szép lesz, mert a múlt péntek óta, amikor az azeri baltás gyilkosból sikeresen nemzeti hőst csináltunk, bizony nagyon csúnya. Értetlenül áll a nagyvilág Budapest döntése előtt, de Magyarországon is döbbenet uralkodik. És szégyen, persze, mert elég nehéz megemészteni azt, ami történt.

Mindmáig senki sem mondott le, senki sem kért bocsánatot, mármint azok közül, akiknek e szégyent köszönhetjük, és vélhetően egyhamar nem is fog. Orbán Viktor miniszterelnök többnapos hallgatás után is csak annyit mondott: lezártnak tekinti az ügyet és higgadtan figyeli a kibontakozó vitát.

Az ügy tényleg lezárt, jóvátenni szinte lehetetlen. Kormányzati cinizmussal vagy hozzá nem értéssel állunk szemben, találgatja Magyarország. Eladtuk (volna) a lelkünket vagy jól átvert a bakui diktatúra? Bármi is az igaz, nem lehet a végtelenségig hallgatni, mert nem pusztán egy gyilkos szabadon engedéséről van szó. És már nem is csak az Orbán-kormány, hanem az ország és a nemzet becsületéről.

A történet dióhéjban a következő. 2004-ben Magyarországon életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték Ramil Safarov azeri diákot, aki a katonai akadémia tanulójaként 16 késszúrással megölte örmény diáktársát, majd baltával levágta a fejét. Azerbajdzsán nagy sietve még magyarországi külképviseletet is nyitott, hogy hazavihesse emberét, de az előző kormányok idején hiába próbálkozott.

Múlt pénteken azonban az Orbán-kormány kiadta Bakunak Safarovot, aki hazaérve elnöki kegyelmet kapott, nemzeti hősként ünnepelték és őrnaggyá léptették elő. Örményország azonnal megszakította a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal, azóta megtette az örmény parlament és az akadémia is, a nagyvilágban szétszórtan élő, nem kis lobbierővel bíró örmény közösségek pedig tiltakozni kezdtek a különböző országokban lévő magyar külképviseletek előtt, a magyar zászló égetésétől sem riadva vissza.

Az örmény nép kollektív arculcsapásként éli meg a budapesti döntést, és nem azt mondja, hogy Orbán Viktor, akinek büdös az IMF pénze és nem fűlik a foga a vele járó feltételekhez, az azeri pénz és olaj-gáz reményében emberkereskedővé lépett elő, hanem nemes egyszerűséggel „a magyaroknak" tulajdonítja e szégyenletes tettet.

Szörnyű ez így önmagában is, gondoljunk bele, mit éreznénk mi, magyarok hasonló esetben.

De sajnos, „tovább is van, mondjam még"? Safarov hazaérkeztével azonnal lövöldözés tört ki Hegyi-Karabah határvidékén, s az örmény államfő kijelentette, hogy bár nem akar, de ha rákényszerítik, kész háborúzni is, és győzni fog.

A két ország, Örményország és Azerbajdzsán nem először esne egymásnak Hegyi-Karabah miatt, ahol 1994 óta viszonylag csend van, de békekötés és problémamegoldás nélkül. A terület mindkét országnak kell, az örmények és az azeriek közötti viszony elsősorban ezért pattanásig feszült. De a körülöttük lévő kaukázusi térség egésze darázsfészek – Dagesztánnal, Csecsenfölddel és hasonló feszültséggócokkal -, olyan puskaporos hordó, amely ijesztően közel van a nem épp csak darazsakkal tele másik góchoz, Iránhoz.

Szóval, ebbe a darázsfészekbe tenyerelt bele Orbán Viktor, aki ugyebár „nem tulajdonít különösebb jelentőséget a történteknek és higgadtan figyeli a kibontakozó vitát". A NATO azonban már kevésbé higgadt, Anders Fogh Rasmussen főtitkár személyesen ment el tüzet oltani Jerevánba és Bakuba. Mi, magyarok pedig csak reménykedhetünk, hogy sikerrel jár, s nem kell egy esetleges háború kirobbantásának szégyenét és tragédiáját is magunkra vennünk.

A helyzet súlyosságát jelzi a nemzetközi intézmények és a nagypolitika szereplőinek reakciója is. Washington, Brüsszel, Strasbourg, Moszkva egyaránt magyarázatot követel Budapesttől az unortodox nemzetközi jogi, diplomáciai lépés miatt, ki visszafogottabban, ki kevésbé, de Magyarországot teszi felelőssé a kiújult regionális feszültségért. Az Európa Tanács, amelynek mind Örményország, mind Azerbajdzsán tagja, szerdán nyilatkozatban adott hangot csalódottságának, amiért Safarov „szabadon engedői" visszaéltek az ET jogi eszközével - azzal az egyezménnyel, amely az elítéltek átadásának szabályairól rendelkezik.

Ez a botrányos szabadon engedés nagyon negatív következményekkel jár a már amúgy is feszült örmény-azeri viszonyra nézve, és azt a kockázatot hordozza magában, hogy a térségben destabilizálódik a helyzet".

A magyar lakosság sem hallgatja el csalódottságát. Civilek tüntetnek, és ezúttal a hivatalos kincstári optimizmust más esetben oly könnyen hangoztató kormányközeli média sem találja a felmentést. Mert nincs, vagy mert már ők sem akarják. Ha már Bauer Zsolt is megütközve bírálja a kiadatást, akkor talán egyértelmű, hogy nagyon nagy a baj – mind nemzetközi, mind belföldi viszonylatban.

Safarov baltája lehet az a banánhéj, amelyen az eddig oly sikeresen és arrogánsan egyensúlyozó Orbán elcsúszhat. A focirajongó és amatőr labdarúgó kormányfő államférfiként is amatőrnek, kispályásnak bizonyult, amikor felcsúti focitudásával a Bajnokok Ligájában próbálkozott.

Személy szerint nem hiszem, hogy annak tudatában adták át Bakunak Safarovot, hogy azonnal kegyelembe részesül és szabad emberként, őrnagyként lesz nemzeti hős. Orbánt átverték, mert átverhették. Ott, ahol maholnap az iskolaigazgatókat is a kormányfő személyes jóváhagyásával nevezik ki, ahol a gazdasági, kulturális, sport vagy bármilyen döntést csak az ő rábólintásával lehet meghozni, ne gondoljuk, hogy ez a magyar külügy pancser döntése lett volna.

A magyar minisztériumok és tárcavezetők csak azért vannak, hogy a nemzet miniszterelnökének döntéseit végrehajtsák, az általa okozott károkat lehetőleg kijavítsák, és a romokat eltakarítsák. Igaz ugyan, hogy a fülkeforradalom után szinte a portásig kitakarították a minisztériumokat és a szakvizsgával, tapasztalattal rendelkező apparátus tagjait a lakitelki kéthetes gyorstalpalón képzett pártkatonákkal, rokonokkal, barátokkal töltötték fel, azért lenne még annyi szakember a külügyben, hogy képesek legyenek egy hatástanulmányt elkészíteni és felhívni a figyelmet a kiadatást szabályozó egyezményekre, az eljárás buktatóira.

Ám Orbánnak nincs szüksége sem apparátusra, sem tanácsadókra, körülötte a csapat csak díszlet. Ő a csatár, a többiek csak labdaszedők. Elvakult Európa ellenes függetlenségi harcában eszetlenül azt hitte, hogy a keleti diktatúrák pénzével biztosítani tudja önállósát Brüsszeltől és az uniós szabályrendszertől.

Tévedett.

Egyelőre minden diktatúra bevágta az orra előtt az ajtót, sem Kínából, sem Szaúd-Arábiából nem jött a várva vár pénz, Azerbajdzsán még át is verte, nemzetközi közröhej tárgyává tette. Ezt azért szárazon nem lehet megúszni. Nem hinném, hogy most Orbán Viktor hirtelen megvilágosodik és lemond. De valakit fel fognak áldozni, a kérdés már csak az, kit: az igazságügy- vagy külügyminisztert, vagy netalán a bakui követség portását?

Ha Navracsics és Martonyi miniszterurakban, Szíjjártó Péter külügyi elnöki tanácsadóban maradt volna még némi emlék az európai jómodorról, akkor is vennék kalapjukat, ha Kalasnyikovval áll mellettük a miniszterelnök vagy a titkosszolgálat vezetője. De valamiért nem teszik, inkább vállalják a főnökük által okozott szégyent.

Magyarország civil lakossága bocsánatot kért Örményországtól. „Sorry Armenia!" , „Shame on Hungary!" feliratokkal vonult az utcára. Most már ideje lenne, hogy Orbán Viktor is kimondja: „Bocsánat Magyarország! Elbaltáztam."