„Ma lenne 87 éves Kovács Ferenc irodalmi titkár, rendező, társulatunk örökös tagja” – olvasom a Facebookon, a Harag György Társulat üzenőfalán, és ismét eszembe jut ez az ember, akit valamiért, nem tudom, miért, nagyon szerettem. Ezt a „nem tudom, miért”-et úgy értem, nem találkoztunk túlságosan gyakran, és ha találkoztunk, akkor sem szánhattunk túl sok időt egymásra – nagyon ritkán beszélgethettünk négyszemközt. Amikor mégis sikerült legalább a figyelem, az egymásra figyelés négyszemközöttiségében maradnunk, akkor viszont lenyűgözött az okossága, a visszafogottsága, a szerénysége, a csöndessége, a műveltsége és a kreativitása.

Olyan kreativitás volt ez, amely a műveltségén alapult, ez a műveltség azonban sohasem költözött bele a gőgbe, abba a passzivitásba, amelyben a dölyfös nagymellény az egyetlen aktivitás. Nem azért mondta például, hogy „Caligula az egyetlen ember”, hogy lássam, olvasta Camus-t, és nemcsak olvasta, hanem meg is értette, és nemcsak értette, hanem meg is rendezte, 1969-ben mutatta be a szatmárnémeti társulat; hanem azért, mert tényleg beszélgetni akart, s a maga szelíd módján megértetni velem, akkor is, a diktatúra sötétségében is történtek olyan dolgok, amelyekre büszke lehet az ember.

Holott Szatmáron aztán tényleg történtek, és leginkább a színházban történtek, és nem kevéssé azért, mert Kovács Ferenc ott dolgozott. És micsoda társulattal dolgozott ott! Itt játszott többek között Elekes Emma, Nyiredi Piroska, Tarnói Emília, Török István, akiről ugyanazon a FB-oldalon kiderül, hogy 90 éves lenne, Ács Alajos, aki már sok éve halott, Boér Ferenc, Czintos József, Csíky András, Szélyes Ferenc.

De ezt sem úgy hallottam, mint ahogy azok mesélnek, akik azt szeretnék elhitetni, hogy a zsenivel büfézni már azt jelenti, mi is zsenik vagyunk, sem azzal a gazsuláló hajlongással, amelytől legszívesebben vakarózni kezdenénk.

Sok mindent tudtam, hiszen A Hét Kacsir Mária szerkesztette színházas évkönyvei kedvenc olvasmányaim közé tartoztak, gyakran lapozgattam őket nagymamáméknál, de hogy mi volt még, azt akkor értettem meg, amikor vele beszélgettem. És hogy nem kevéssé éppen miatta, neki köszönhetően volt, ami volt, abban egészen biztos vagyok.

Elekes Emma férje volt, és Kovács András Ferenc apja, s két ilyen extravertált ember között, akiknek a tehetsége nagyon erősen karneváli, meg tudta őrizni az arányérzékét, a higgadtságát, a mosolyát, támasz tudott lenni két nyugtalan egyéniség számára. Ha ez a szó, „bácsi”, a helyét keresi bennem, az ő alakja az egyik, amelyik feltétlenül beugrik. Mert bácsis volt már a megjelenése is: ahogy megláttam, rögtön olyan békebeli nyugalom fogott el, amit csupán a két világháború filmjeiből és slágereiből ismertem és ismerek.

Elképzelem, ahogy szelíd barna szemével a próbát nézi, és közben jegyzetel, alá- vagy kihúz valamit. Elképzelem, ahogy Németh Lászlóval vagy Székely Jánossal beszél telefonon, hiszen a Villámfénynélt és a Hugenottákat is ő rendezte. Olyannak érzem, mint egy csendes kovászt, akinek a hangját nem hallod azonnal, ahogy belépsz a színházba, de a szellemiségét feltétlenül megérzed.

„Post mortem a Harag György Társulat örökös tagja”, olvasom. De én azt hiszem, mindig is az volt.