Nincstelenség. A közepénél tarthatunk.

Mert persze vannak fokozatai. Mint majd mindennek az életünkben. Két példa. Ruháink a régiek, újakra jóideje nincs pénzünk. Rámegy az élelelmre. A villanyra, gázra, közköltségre. A gyógyszerekre. A gyermekekre. Korábban a talált, de még az elejtett ötven banisért vagy mondjuk tíz forintosért sem igen hajoltunk le az utcán, most már felvesszük a tízbanist, az ötforintost is. Már ha tudjuk, ha a derékfájásunk (vagy a kevés bőség egyike, a derékbőség) meg nem akadályoz benne. Kell az apró, a pénztáraknál is, szolidaritásra is – mondjuk. A példák földközeliek. Egyre földközelibbek vagyunk. Mind nehezebben rugaszkodunk el. Pedig, mondják, a "fölemelkedés" már a távlat miatt is fontos. Felülről másképp látszanak a dolgok. A lényegtelenek eltűnnek.

Kinézünk például a Dunára a Halászbástya oszlopai között. Bármikor megtehetjük, a közelben lakunk néhány napja/napig. Tőszomszédságunkban a Mátyás templom. És akkor a Ruszwurm is, ha ez még mond valamit valakinek, Váron kívülieknek. Albérelt lakásunk közelében tucatnyi – tizennegyedik-tizenötödik században épült, tizenhetedik-tizennyolcadik században azonosan újjáépített – műemléképület. A Szentháromság utca meg az Úri utca – a múlt mélységesen mély kútja. A kettő sarkán lakunk. Úgy érezzük, kár, hogy a jelenben élünk. A jövőről pedig nem tudunk semmit.

Ha kinézünk a Halászbástya földszintjén az oszlopok között, az Országházat látjuk. Nappal is, éjjel is: sokkal szebb, mint a képeslapon. Szinte irreális. Olvassuk, hogy az Országgyűlés idén rekordszámú jogszabályt fogadott el. Ez még akkor is emlékezetes marad, sőt, ha jónéhány törvény nem jogi szükségből született, hanem inkább azért, hogy lehessen pénzt, tisztséget, esélyt osztani azoknak, akik kiérdemelték. Aki rokonunk, barátunk, akinek le vagyunk kötelezve, aki velünk van/menetel és jól viselkedik, az meggazdagodik. Hirtelen és nagyon. Aki ellenünk van, akinek beszűkülnek a lehetőségei, aki tehetetlen, az elszegényedik. Ez a folyamat is gyors. Hogy mindig így volt? Mintha most ígyebben lenne, mintha ma több a példa a fosztogatásra és osztogatásra.

Ha elfordulunk a Dunás-Országházas panorámától, néhány lépéssel a Mátyás templom mögött a Hilton szállóhoz érünk. A minap/mieste karácsony alkalmából egy nagyon fontos miniszter társaságában itt vacsorázott a bőség asztalánál negyven nehéz körülmények között élő kisgyermek, a jövő néhány erőforrása: „csirkemellfilét, calvadossal ízesített gombamártással". Ugyanabból a szép keresztény alkalomból, néhány napra rá, a Blaha Lujza téren (amelytől korábban percekre laktunk) a Krisna-tudatú hívők osztottak ingyenebédet, a többszáz éhes ember sora a Szent Rókus Kórházig ért. (Európa egyik legrégebbi, 215 éves egészségügyi intézménye, másfél évtizede itt kúrálták lézerrel vérző gyomromat.) A tömött sorról a kép bejárta a világsajtót. A szegények ingyenkosztjának menüjében feltehetően nem szerepelt a gombamártás és különösen nem a calvados, pedig a felnőttek bírták volna. A calvados ugyanis meglehetős alkoholtartalmú normandiai almaborpárlat.

Karácsony alkalmából a nagyobbik fiammal sétálni indultunk. Másodnap délután ereszkedtünk le gyalog a várból. Miután az ajándékozásról idén nem csak gyermek-szülő, hanem fordított irányban is lemondtunk, ezzel a sétával ajándékoztuk meg magunkat.

Megyünk hát a tiszta délutánban, emléktábláknál meg-megállunk. A Bécsi kaput elhagyva, Szent István és Gizella ülőszobra közelében kísértést érzünk, hogy megtekintsük az Európa Ligetet. De aztán úgy döntünk, elmegyünk Európa mellett.

A fiam egyszercsak azt mondja, nemrég még itt tanyázott, kis körben nomadizálva, a környék egyetlen hajléktalanja. Senkit sem zavart a szegény pára. Éppen kérdezném, hogy milyen volt, toprongyos-e, ittas-e, kullancs-e, amikor a hátunk mögött megszólal/megszólít egy női hang. Alacsony, jól – nálunk mindenképpen jobban – öltözött, már-már disztingváltnak mondható, idősödő hölgy leuraimoz, méltatja beszélgetésünk színvonalát, majd pénzt kér.

Jártam már úgy Pesten, hogy valahova sietve eligazításért három-négy embert is megszólítottam, s mind hasznavehetetlen külföldinek bizonyult. No, most visszaadom a kölcsönt. Nem tudom, hol van az Alagút. Sem a Sziklakórház. Pedig mindkettőt tudom. Külföldi vagyok, bár magyar. Ugyanis. Magyar vagyok, de külföldi. Tessék!

Ám a hölgy pénzt kért. Nálunk a fiam a bankos, mondtam meglepetten. Odaadta. Már-már mi köszöntük meg, annyira zavarban voltunk.

Eszembe villant egy kép. Gyermekkoromban jegyre adták a kenyeret. Egy nap – ugyanolyan szürkület volt – anyám elküldött a jegyekkel kenyérért. Egy hórihorgas, nagyon sovány, Mesijás-, de legalábbis pópaszerű férfi kenyeret koldult a boltban. Égő tekintet, alázatos és lázadó. Odaadtam neki a jegyeket, sírva hazarohantam. Otthon aztán hárman folytattuk az egerek itatását, anyámmal és nagyanyámmal.

Battyogunk tovább némán, rúgjuk a láthatatlan kavicsokat a fiammal. Rossz hír, hogy a hölgy lassítva ugyan a lépteit, jön utánunk. Jó hír, hogy már a Várfok utcában járunk, s percek alatt leérünk a Moszkva térre. Öt lejnyi volt az apró, a fiam azt mondja, egy-két zsemlére és egy kis párizsira talán telik. Vajon ma hét krajcár mennyit érne?

Soha ennyi kéregető nem szólított meg Budapesten, mint most. Két példa. A Fény utcai híres piac mellett jól megtermett férfi botra támaszkodva gépiesen skandálja: – Segítsenek! Segítsenek! Egy kis segítség! Szemkontaktus elkerülve, nem állok meg. Vagy nagyon dühös, vagy külföldinek nézhet: – Hülye köcsög! – kiáltja utánam. A másik gyógytea vásárlása közben szólít meg: – Nem pénzt kérek, a beteg gyermekemnek venne egy kis édességet. Az édesség természetesen pénzbe kerül.

Nincstelen. Furcsa szó. Nincs, fosztóképzővel. Ha az ember nem rendelkezik valamivel, akkor -talan/-telen. Ha nincs hazája, akkor hazátlan, hontalan. (Vö. bozgor.) Ha elhagyta az élet, akkor élettelen. Mindkettőtől – és még sok minden mástól – meg lehet fosztani az embert. A sorsától is, Nobel-díjas írónktól tudjuk. Sorstalanság. Jelentős költőnk emblematikus versben megalkotta a Talanítás önálló fogalmát. Több volt nyelvi leleménynél. Még költeménynél is több volt. Olvastuk, a régi rendszerben, és tudtuk, hogy létezik, működik. A talanítók működtek. A talanítók működnek. De hogyan lehet valakit megfosztani a nincstől, attól, ami nincs neki? Vagy éppen így"teljes": hogy nincse se legyen? Maradjon vantalan?

A szófejtésnél súlyosabb a társadalmi kérdés. Hogyan lesz valóságosan nincstelen valaki. Ha beleszületett a nincstelenségbe, a mélyszegénységbe, a válasz egyszerű. De ha belezuhant, akkor mi a mechanizmus? Hogyan kerülhető el a nincstelenedés örvénye? Miként megy el az, ami van – hogyan vantalanodunk?

Nincstelenek. A közepénél tartok Borbély Szilárd zseniális regényének. Alcíme: Már elment a Mesijás? Kőkemény, sivár, lélektipró, kíméletlen világ. Szeretettelen ösztönvilág. Embertelen állóvilág. A mozaikszerű regényben sok ellentmondással, nem kevés mazochizmussal. Sejtelme nélkül annak, hogy van más is. Csak a nyomor, a kirekesztettség, a nincsnek/vannak az émelyítő hiánya. De ha mindezt a mélységet így a lelkünkbe lehet hozni – vajon nem pont innen jöhet a remény?

Még nem értem el az olvasásban a (szemszög)változáshoz, de mivel a nálam kereken húsz évvel fiatalabb szerző „önéletrajzáról” van szó, aki végül mégiscsak kiemelkedett abból a világból, valaminek jönnie kell.

Így nem tarthat soká.

Rossz évünk volt. Boldogabbat, derűsebbet kívánok mindnyájunknak!