Az évek során a romániai magyar nyilvánosság közterein jó néhányszor vitatkoztam Toró Tibor nézeteivel, az Erdélyi Magyar Néppárt kinyilatkoztatásszerű és fellengzős állásfoglalásaival, programjának vagy szervezeti felépítésének olyan vonatkozásaival, amelyek mögött véleményem szerint nincsen fedezet, illetve sérülnek a párton belüli demokratikus játékszabályok. Majdhogynem tökéletesen egyetértek azonban mindazzal, amit leírt a sepsiszentgyörgyi Mikó-tüntetés után.

A lehető legtömörebben: Toró azt veti az erdélyi magyar média szemére, hogy nem élt a tömegrendezvény felkínálta lehetőségekkel, egyetlen hírportál kivételével nem használta ki azonnal, majdhogynem percenkénti nyomonkövetéssel, a rendelkezésére álló világhálós felületeket, így a korszerű kommunikációs lehetőségek igénybevétele nélkül a Mikó-ügy nem vált kiugró médiaeseménnyé, következésképpen nem is váltotta ki az egész erdélyi magyar társadalmat érintő, igazi katartikus élményt.

Az erdélyi magyar média – szögezte le Toró – elszalasztotta azt az esélyt, hogy profizmusát bizonyítsa, hogy legalább néhány órára virtuális közösséggé kovácsolja mindazokat, akik nem lehettek ugyan ott Sepsiszentgyörgyön, de a résztvevőkhöz hasonló módon gondolkodtak.

Hát igen, a profizmussal van egy kis baj. De nem csupán az erdélyi magyar média tekintetében. Hadd kezdjük azonban először a magunk háza táján sepregetni. Az igazság az, hogy az online felületekre való átállás tekintetében az erdélyi magyar média alaposan lemaradt. Két, valóban önálló hírportált kivéve, más, a különböző történések továbbadására szánt erdélyi magyar online felületek csupán a papíralapú sajtós gondolkodás meghosszabbításai, illetve átültetései a számítógépek képernyőire. Valahogyan úgy néz, mintha a könyvnyomtatás feltalálása után még mindig sokan rótták volna a betűket kézzel, pergamenre, abban a hitben, hogy jót cselekednek.

Az online ugyanis más műfaj, más lehetőségekkel, és jelenleg az egyetlen, amely képes eltérni az „egy forrás, több befogadó" klasszikus sémától, illetve egy esemény „valóságának" jóval több arcát közvetíteni. A tudósító, a kamera még ha a legnagyobb tárgyilagosságra is törekszik, akkor is csupán kiragad valamit az eseményből, ha viszont majdhogynem egy időben, több forrásból érkezik az üzenet, akkor a befogadó előtt teljesen más, és egy irányító központ által jóval nehezebben befolyásolható valóságkép tárul fel.

A valóság töredékeinek rögzítésére manapság majd mindenkinek a kezében ott az eszköz, mifelénk azonban a civil média fogalmát a legjobb esetben az újságíróképző egyetemeken ismerik és töredékeiben kizárólag az internetes fórumokon gyakorolják.
Nem folytatom, az erdélyi magyar online média alakulása mindenképpen megér nem csupán egy, hanem több szakmai fórumot, ahol számba veszik ezeknek az új lehetőségeknek sok-sok olyan vonatkozását, amelyekre egy jegyzet keretében nyilvánvalóan lehetetlen kitérni.

Arra viszont igen, hogy mi történik, ha valaki csupán a klasszikus hírforrásokra támaszkodik, és álljunk meg a hírtévéknél: miközben a romániai román hírtelevíziók jelentős része igyekezett alábecsülni nem csupán magát az eseményt, hanem a résztvevők számát is, mindegyre olyan képekkel illusztrálva, egymásután kétszer-háromszor is, a szűkszavú tudósításokat, amelyeken fél tucatnyi hatvannégy vármegyés a rájuk jellemző, nagyméretű zászlós díszletekkel vonult ide vagy oda, addig néhány magyarországi hírtévé a bebörtönzöttek kiszabadításáról szólt, figyelembe sem véve mindazt az adathalmazt, amelyet a tüntetést megelőzőleg valóban szakszerűen, az interneten összegyűjtöttek és igyekeztek tovább is adni.

Persze, jól tudom, az erdélyi magyar média általában és szerkesztőségenként sincs könnyű helyzetben, csak kis mértékben tartja el a saját közönsége, függőségi viszonyai meglehetősen összetettek. De talán majd sokfele rájönnek arra is, hogy a kommunikáció szakmai jobbításával együtt csak akkor lesz valóban hatékony társadalmi szerepe, ha segítik önállóságának, többszínűségének, korszerűségének a kialakulását, anélkül, hogy mindegyre számon kérnék ezt a segítségét.

Mintahogyan – persze, nem tökéletes hasonlattal – már lecsengett viták után az önkormányzatok sem szólnak bele a költségvetésükben szereplő színházak műsortervébe és nem is kérik számon X. színésztől, hogy az Y. jelenetben miért ült egy széken, és miért nem inkább az ajtót támasztotta.