Meglehetősen szűkszavúan számoltak be a hazai lapok egy fontos világeseményről: a római pápát, a vatikáni államfőt az Év Emberének választották. Semmi részletezés, semmi túlméltatás. (Logikus, hiszen a hazai szerkesztőségek jobbára „másodlagos fogyasztók”: egymásból táplálkoznak, híreik jobbára viszonteladók „őssejt-(ál)infóinak” klónjai; mire a pápáról megszólaltak a világlapok, addig a témát lekörözték fontosabb figyelemelterelő események – például izgatott beszámolók arról, hogy az ország élén álló tragikomikus bohóc-trió hogyan ordibál és sárdobál, vagy ügynök-ségek találgatásai azt illetően, hogy melyik párt melyikkel miként nem akar szövetkezni, esetleg hogyan erőszakolt meg egy részeg szénégető egy mobiltelefon-ügynököt, miközben az áfát csalt, még újabban pedig mondjuk az, hogy az amerikai nagykövetség hogyan ítélte el a vonatmenetrend rajtaütészerű módosítását...)

Pedig hát mennyi olyan kérdés van, ami az embereket inkább foglalkoztatja! Engem legutóbb és egyre inkább mindaz, ami összefügg a szegénységgel, elszegényedéssel, a szegények sorsával, ennek a nálunk is ismét elhatalmasodó társadalmi csapásnak a kezelése, az elesettekkel való szolidaritás (hiánya).

S ha Ferenc pápáról beszélünk: íme egy esemény vagy inkább életút, emberi példa a magas tudatosságra, egy rendkívüli, minden részletében katartikusan „hírérétékű” világi csoda.

Jorge Mario Bergoglio számunkra az ismeretlenségből érkezett. Ő az első dél-amerikai – Európán kívülről, a „világ végéről” jött – szentatya, az első jezsuita pápa, és az első pontifex maximus, aki a Ferenc nevet választotta. Amikor 2013. március 13-án viszonylag kevés huzavona után pápa lett, a bennfentesek is jóformán annyit tudtak róla, hogy az előző konklávén Ratzinger bíboros (a későbbi XVI. Benedek pápa) ellen szavazott.

Már azzal meglepetést keltett, hogy jezsuita létére egy másik rend megalapítójának és védőszentjének, Assisi Szent Ferencnek a nevét vette fel. (Aki mellesleg sohasem szenteltette pappá magát, ő volt az, aki beszélt a madarakkal, azért is az állatok és a természet védőszentje.)

Ferenc pápa első pillanattól kezdve programjának hirdette meg a katolikus – azaz az „egyetemes” – egyház megreformálását. Korszakalkotó, heroikus feladat, mind szekularizálódó korunk, mind az egyház válságait tekintve. A (római) katolikus egyház a világ legnagyobb keresztény közössége, kétezer éves történelmi létével a világ legősibb fennmaradt intézménye, csaknem 1,2 milliárd híve a világ keresztény népességének több mint a felét, a világ népességének több mint egyhatodát képviseli.

Ferenc pápa idéntől ennek a közösségnek a vezetője. Akinek szemléletében a Vatikán nem „hatalomorientált”, hanem az emberek szolgálatában áll. Ezért, gondolom, nem csupán a híveinek rokonszenves (magam sem vagyok katolikus, sőt vallásos sem), minden jel szerint a rendkívül népszerű lengyel egyházfőnél, II. János Pálnál is „világibb” szentatya.

Lehet sorolni, hogy miért lett idén – a 2012-ben győztes Barack Obama után – Ferenc pápa az amerikai Time magazin számára az Év embere.

Legforradalmibb tettének a melegek melletti kiállását tartják. Kijelentése a nagy történelmi mondások egyike: "Ha egy ember meleg, keresi Istent és jószándékú, akkor ki vagyok én, hogy megítéljem őt?" Ilyet egyetlen elődje sem mondott, ez nem kevesebb, mint az egyik legnagyobb katolikus tabunak a ledöntése. Célértelme: minél befogadóbbá tenni a katolikus közösséget. Ennek a célnak a jegyében szánna a pápa egyre nagyobb szerepet a nőknek, „Jézus tanúinak” is. (Ami nem azt jelenti, hogy elfogadná az abortuszt, vagy azt, hogy a nőket pappá szentelhessék.)

Ferenc pápa – ez szintén az egyházi „politikájának” része – megbékélésre törekszik a többi világvallással, többször is hangoztatta, hogy a keresztényeknek és muzulmánoknak „kölcsönösen tiszteletben kell tartaniuk egymás szokásait és vallási meggyőződését”. A szíriai helyzet békés rendezésére a jelszava az volt: "törjön ki a béke, soha többé ne legyen háború!" (Ismeretes, hogy elődjét, XVI. Benedeket többször bírálták Mohamed prófétával kapcsolatos kijelentései miatt.)

Egyházi reformjai önmagukban indokolják a katolikus egyházfő kitüntetését. Ám mindezekkel együtt fontosabb az, hogy a világ bizonyos szempontból első embere, aki „a lelkiismeret új hangjává vált", aki „spirituális és vallási értékekért száll síkra, és mélyenszántó gondolatokat fogalmaz meg a békéről és igazságosságról": voltaképpen egy közvetlen, barátságos egyszerű ember. Mint egy nagybácsi, odáig elmenően, hogy bérletet vásárolt kedvenc Buenos Aires-i futballcsapata mérkőzéseire.

Ez a nagybácsi szenvedélyesen kiáll a szegényekért, a munkanélküliekért, az elesettekért és a betegekért, különösen szívén viseli a gyermekek és az öregek sorsát. Ferenc pápa egyházát a "szegények egyházává" kívánja tenni, elítéli a „pénz bálványát”, ezzel szemben eszménnyé, szükségletté nyilvánítja a munkát, ami nélkül „nincs emberi méltóság".

Eme szociális nézetei miatt az Egyesült Államokban egyes politikai ultrakonzervatívok marxistának nevezték őt. (Sokan annak tartják Obamát is). Erre Ferenc a következőket válaszolta: „A marxista ideológia hibás. De életem során sok olyan marxistát ismertem, aki jó ember volt, ezért nem sértődöm meg. (...) Amit mondtam, az egyház szociális doktrínájával összhangban mondtam. Ez nem azt jelenti, hogy az ember marxista.”

Ugyanabban a La Stampa című olasz napilapnak adott interjújában Ferenc – arról beszélve, hogyan tűrheti Isten a súlyos beteg, ártatlan kisgyermekek szenvedéseit – nem átallja bevallani, hogy mesterének tartja Dosztojevszkijt. Isten pedig a remény és a szeretet apóteozisa. A Karácsony annak a bizonysága, hogy Isten türelmes velünk. Ferenc pápát olvasni, „hallgatni” önfeledt öröm.

Jorge Mario Bergoglio december 17-én töltötte be hetvenhetedik életévét. Nem tudom, illik-e úgy kimondani, mint egy egyszerű ember, barát, rokon megszólításakor, de első gondolatom az a kívánság: Isten éltesse sokáig a pápát egészségben, szeretetben!

És kívánjuk magunknak, minden olvasónknak Karácsony ünnepén ugyanazt, mint ennek a közülünk való embernek!