„Egészen másnak éreztem, mint a többi interjút, a ’magyar író nyilatkozik’ jellegűeket” – mondta Zoltán Gábor a Látó idei nívódíjainak átadásán, és bár ismertem a költő beszélgetéseiből-nyilatkozataiból szerkesztett összeállítását, hiszen a júniusi számunkban, Weöres születésének századik évfordulójának tiszteletére lehoztuk, mégis meglepett ez a világító tömörség. S a napokban, amikor azon töprengtem, mit ajándékozhatnék a barátaimnak karácsonyra, és a magyaroknak, mint már annyiszor, Csukás István csodálatos versét, a Majd eljön a karácsony is címűt, a románoknak pedig a nem kevésbé csodálatos Ion Barbu-verset, a Timbrut (Bélyeg) osztottam meg szívünk közösségi oldalán, arra gondoltam, ha jelenséget meg lehetne osztani, lehetne megosztani, akkor feltétlenül Weörest másolnám be oda.

Miért? Azért az angyali játékosságért, amely belengi a költészetét és a lényét egyaránt. „Egyszer ezt nyilatkozta, máskor esetleg az ellenkezőjét”, folytatta Zoltán Gábor a bevezetőjét a saját írásához, mely egyébként szintén Weöresről szólt, és eszembe jutott a Galagonya keletkezéséről szóló két homlokegyenest ellenkező nyilatkozat: hogy tíz évig dolgozott rajta, illetve, hogy csuklóból rögtönözte.

Ami az érdekes ezekben a látszólag farkasszemet néző nyilatkozatokban, az az, hogy egyáltalán nem néznek farkasszemet: nem hazugok, csak éppen nem az emberi igazságot tartják szem előtt. „Nem is kicsi volt, inkább olyan… puha” – Nádas Péter egyszer így emlékezett Weöresre, és ez a puhaság, ez az anyagtalanság is arra a légiességre mutat, amelyről beszélni próbálok.

„TESTAMENTUM

Ha valaha síremléket, szobrot, emléktáblát kapok, vagy bármely intézet a nevemet viseli, mindegyikre véssék rá e sorokat:

»Az emberiség akkor fog boldogulni,
– ha rááll az egyetlen józan, ráállható alapra: ha szükségleteit elégíti ki, és nem szenvedélyeit, bosszúvágyait, rögeszméit.
– ha módot lel arra, hogy ne legyen kénytelen eltűrni, hogy gonosztevők, őrültek, komédiások, mániákusok vezessék, fel bírja ismerni őket, és nem szolgálja többé az ő terveiket.
– ha érzi és tudja, hogy erőszakot és elnyomást tétlenül szétnyűni kisebb rossz, mint tettel legyűrni.
– ha úgy tevékenykedik, hogy nem árt vele se másnak, se magának.

Ha ezt nem az egész emberiség, hanem csak egyetlen nép tudja: bármily megpróbáltatás és csapás érheti, mindig megerősödve és megsokszorozódva fog felemelkedni. Nem pusztul el, míg hatalom és fölény délibábjai helyett a józan mértékhez igazodik. Mértékét eltanulják a szomszéd népek is, majd azoknak szomszédai.«”

Ez Weöres testamentuma, és bizonyára sokan felháborodnak majd, ha elolvassák. „Ha érzi és tudja, hogy erőszakot és elnyomást tétlenül szétnyűni kisebb rossz, mint tettel legyűrni.” – ez például miféle kitétel?! Hiszen az emberiség különösen büszke a forradalmaira, a kizsákmányolással, egyenlőtlenséggel, cinizmussal, zsarnoksággal való szembefordulásaira, hát hogy lehet ilyent mondani?! De idézzük csak fel, mivel végződött minden forradalom, és milyen zsarnokok lettek a hősök maguk, a gőg milyen szomorú burkába zárták magukat erőnek erejével…

Mint minden angyalt, Weörest is megtámadták a karrierrért, szinekúráért, pénzért, befolyásért, ki tudja, miért, miért nem ácsingózó kortársak, legalábbis meglepően sokan közülük, méghozzá a tehetségesebbek. A ’pesszimizmus’ olyan vád volt akkoriban, melyet később csak a kisebbségi ügyek nagy harcosai forgattak rendíthetetlen, dacos ostobasággal. E vád ellen Weörest, tudjuk meg szintén Zoltán Gábortól, Szentkuthy Miklós védte meg:

„Az ilyen »pesszimisták«, mint Weöres, még segíthetnek a világon, és csakis ők, mert jók és képzeletük van; az ún. optimisták aztán biztos, hogy végleg tönkreteszik.”

Jó és képzelete van – ezért ajándékoznám én Weörest karácsonykor. Meg azért, mert ilyeneket írt: „A valóságon túlinak / reménytelen ostroma mindez –.” És: „Csak játék, mondja dalomra a kortárs, / s a jövő mit se szól rá, elfeled. / Verseimet ajánlom a falaknak, / úgy írtam, ahogy nekem jólesett.”

Áldott Karácsonyt és Boldog Új Évet kívánok mindenkinek!