Az EMNT vezérkara és díszelnöksége a napokban pezsgőzött a tanács tízéves fennállása örömére. Mostanában koccintottak a temesvári forradalom kitörésének 24. évfordulóján is. Jövő ilyenkor lehet majd ünnepelni az első évfordulóját annak, hogy Tőkés László a temesvári forradalmárok képviselőinek „átadta” a Románia Csillaga érdemrendet. (Kőhöz legyen mérve, egy érdemrend nem viseltes ruha, amit csak úgy át lehetne adni…)

Absztinens lévén, annak örvendek, hogy mások akkor is koccinthatnak, ha nincs mire. Szilveszter környékén az EMNT elnöke majd lezárja az Autonómia Évét és a résztvevők megállapítják, hogy semmire sem jutottak, de legalább a pezsgő jó minőségű.

Nekem nincsenek olyan jelentős ünnepeim, mint a Forradalom Szikrájának, mert semmilyen hőstettet nem vittem véghez: nem dacoltam az 1989-es főnökömmel, így forradalom sem lett belőle. 1999-ben megalapítottam ugyan a Mörfi Barátai frakciót, de egyetlen tagot sem sikerült toboroznom, így rövid életű lett, akárcsak Kós Károly Kalotaszegi Köztársasága, amelyet 1919 tavaszán ’kiáltott ki’. – Erről ugyan nem sokat beszél a hivatalos történetírás, mert oly rövid ideig tartott, s oly jelentéktelen területre terjedt ki, hogy ’szóra sem érdemes’. Ráadásul Kós Károly sem volt politikus alkat, erről egy korabeli feljegyzés így vélekedik: „Természetesen naiv politikus volt, a hivatásos augurok játszva bántak el vele. Szállóigévé lett egyik barátjának mondása: Isten őrizze Károlyt, hogy hét embernél több belépjen a pártjába, mert akkor nyomban őmaga lép ki belőle.” (Kádár Imre: Kós útja a politika fölé. Erdélyi Helikon, 1933/10.)

A bulin (bocsánat: gálaesten) kiadott EMNT-nyilatkozat szerint Kós Károly a Kiáltó szó című „iránymutató szózatában a nemzeti autonómiát jelölte meg felelős és mértéktartó programként az erdélyi magyar közösség számára”.

Lássuk csak, mit is olvashatunk a Kiáltó szóban (1921. január).

„Kétmillió magyarra mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek közt nemzeti autonómiánkat, melynek egy részét saját szabad elhatározásából ígéri nekünk Románia szentesített törvénye: a gyulafehérvári határozat, más részét megszerzi egyfelől akaratunk és erőnk, másfelől Románia józan belátása. Amit ma a magunk számára kérünk, amiért holnap harcba szállunk és holnapután talán már szenvedünk is, de amit hitünk szerint végre is kivívunk, azt fogják kérni, azért fognak harcolni, szenvedni és azt fogják végül kivívni maguknak szász és román erdélyi nemzettestvéreink is.”

A szász nemzettestvérekre nemigen lehetett számítani, tekintve, hogy bennük 1921-ben még frissen élt egy korábbi jogfosztás emléke. Az 1876. évi XII. törvénycikk ugyanis megvonta a Szász Univerzitástól, a szászság politikai vezető szervétől a jogszabályalkotó és közigazgatási jogkört, amely a Királyföldre (Königsboden), azaz a hét szász székre (Szászváros, Szászsebes, Szerdahely, Szeben, Újegyháza, Nagysink és Kőhalom) terjedt ki. Ez a terület több magyar vármegye közigazgatási hatáskörébe ment át, oszlott szét – a szászok nagy sérelmére.

A román nemzettestvérek 1921-ben pedig annak örvendtek, hogy megszabadultak a magyar király fennhatóságától, rájuk sem lehetett számítani ebben a harcban. Ilyen előzmények után az elképzelt hármas szövetség – az említett két tag duzzogása miatt – dugába dőlt.

A körülmények ilyetén állása ellenére Kós Károlyék mégis bizakodtak, s az 1921-ben alapított Erdélyi Néppárt programjába a következőket vették föl:

„1. Kívánjuk Erdély védelmét az erőszakolt és soviniszta centralizálási törekvésekkel szemben, melyek nemcsak reánk, magyarokra, de a többi erdélyi nemzetre is károsak, és Erdély fejlődését megakadályozzák, sőt visszavetítik; kívánjuk és akarjuk, hogy Erdély az erdélyi nemzeteké legyen.

2. Kívánjuk az ország törvényei közé iktatott Gyulafehérvári Határozatok sürgős végrehajtását, különös tekintettel a határozatok 3. cikkére, amely az erdélyi nemzetek és egyházak autonóm jogait foglalja magába. Kívánjuk a teljes vallásszabadság és vallási egyenlőség törvénybe iktatását.

3. Kívánjuk a közoktatásügynek és kulturális intézményeknek a nemzeti autonómiák keretébe való helyezését és azt, hogy a magyarság közteherviseléséből, közadójából a kultúrát illető részt hiány nélkül a magyar közművelődés és oktatás céljaira fordíttassék.

4. Kívánjuk az alkotmányban, békeszerződésben és az állam törvényeiben biztosított egyéni és közszabadság-jogaink szabad gyakorlását gátló és akadályozó összes intézkedések és kivételes rendeletek visszavonását. A politikai titkosrendőrség eltörlését.” Stb.

Az Erdélyi Néppárt nem volt hosszú életű, az azt követő Magyar Párt 1922. december 28-án Kolozsvárott tartott alakuló nagygyűlésén elfogadott programjában a következőket olvashatjuk az elérendő célok között:

„2. Követeljük a törvényhatósági és községi autonómia (önkormányzat) visszaállítását, a közigazgatás decentralizálását, a tisztviselők szolgálati pragmatikáját, a közigazgatási bíráskodás hatáskörének széles kiterjesztését, a közhivatalnokok jogellenes hivatali ténykedéseiért az államkincstár anyagi felelősségének megállapítását s általában a jogrendnek és jogbiztonságnak a közigazgatás egész menetén való helyreállítását.”

Aztán – Sztálin Jóskának köszönhetően – volt egy autonóm tartományunk is; bízom benne, hogy akik az autonómiát a zászlajukra tűzik, azok tisztában vannak e tartomány hasznával és hozadékaival. (Vagy ne reménykedjek?)

Hetven év után a kolozsvári Szent Mihály-templomban, ökumenikus istentisztelet keretében ünnepélyes fogadalmat tett az RMDSz tizenkét szenátora és huszonhét képviselője. „Én, …, Románia Parlamentjének népünk akaratából megválasztott tagja, hitünk és egyházaink, országunk és magyarságunk egyetemes közösségében, a mai napon elkötelezem magam közképviseleti munkám, közérdekű szolgálatom és feladataim hűséges teljesítésére, választóim akarata és érdekei szerint. A hazai és általános érvényes nemzetközi törvényes rend, a jogosság és a demokrácia keretei között szent hivatásomnak fogom tekinteni és minden erőmmel fogom segíteni országunk építését, a köz javának szolgálatát, a társadalmi és nemzeti megbékélés, és a demokratikus jogállamiság megvalósítását. Hű magyarként szolgálni fogom népemet, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képviseljem, harcoljak teljes egyenjogúságáért, közösségi jogaiért és szabadságáért, küzdjek fennmaradásáért, melynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés. Minden erőmmel azon leszek, hogy országunkban és térségünkben egymásra találjanak és megbékéljenek a különböző nemzetek, népi közösségek és vallási felekezetek. Isten engem úgy segéljen!” (Szabadság, 1992. okt. 28.)

2013 decemberében az erdélyi magyar (’had’)színtéren több alakulat hirdeti az autonómiáért való küzdelmet, de az elképzelt négyes szövetség (RMDSZ, SZNT, EMNT, MPP) – a tagok duzzogása miatt – dugába dőlt.

E kis összefoglaló lényege: 1. jobb lenne önrendelkezésről és önkormányzatról beszélgetni, mert az autonómia (szó és fogalom) vörös posztó a bukaresti hatalom szemében; 2. a ködevésnél jobb lenne a meglévő lehetőségeket kiaknázni.

Ui: A téma iránt érdeklődők figyelmébe ajánlom Murvai László cikkét: Van még 25 évünk?