Késő visszhang Gál Mária Írástudók felelőssége és Pásztor Krisztina Kik mérgezik folyton a magyar-román viszonyt című írásaira.

Tetszik vagy sem, a magyar-román viszony alakulásáért – olykor mérgezéséért – mindannyian felelősek vagyunk. Mert amikor egy eszement idióta halálosan megfenyegeti a március 15-én román nemzetiszínű hajpántot viselő kislányt, a román hírportálok nem azt írják, hogy egy eszement idióta, hanem hogy egy magyar, sőt „a magyarok” fenyegették meg. És, sajnos, nem is csak eszement idiótákról van szó.

1990-ben jelent meg a Mileniul trei (azóta megszűnt) ifjúsági hetilapban az Axiomatizarea dialogului című írásom, a Romániai Magyar Szó valamikor 2003-ban újraközölte A párbeszéd axiomatizálása címmel. Ebben a cikkben azon sajnálkoztam, hogy a magyar-román párbeszédből hiányzik a kölcsönösség. „A magyarok által kért jogok nem nagyobbak, de nem is lehetnek kisebbek, mint azok, amelyeket az erdélyi románok kértek 1871-ben, mint azok a jogok, amelyeket a románok a maguk számára természetesnek találnak.”

Rendben van? Akkor olvassuk újra, kis módosítással: „A székelyföldi románok  jogai nem nagyobbak, de nem is lehetnek kisebbek, mint azok, amelyeket a magyarok a maguk számára természetesnek találnak”. Meri állítani valaki, hogy így nincs rendben? Akkor azok, akik úton-útfélen von(szol)ják a székely zászlót, akik fennen hangoztatják jogunkat nemzeti szimbólumaink szabad használatára, miért vétették le a román kislány nemzetiszínű hajpántját? Hogy provokált? Ugyan már! Megtaposta, netán felgyújtotta a magyar nemzeti színeket? Provokálta-e a sárga a fehéret, a kék a zöldet? Hölgyeim és uraim, mikor láttak utoljára szivárványt? Avagy a csíksomlyói búcsú és a nagy székely menetelés között megfeledkeztek a szivárvány jelentéséről? Mit szóltak volna hozzá, ha nem nemzetiszínű, hanem gyászszalaggal jelenik meg az a kislány a magyar ünnepen, ahogy egy volt RMDSZ-szenátor, jelenleg EP-képviselő, brüsszeli emberjogi bajnok hívta fel a székelyeket, anno december elsején?

Apropó, december elseje. A román alkotmány szerint a polgármester az államhatalom választott helyi képviselője. Ennek megfelelően már jelölésekor elismeri a román állam fennhatóságát, hivatali esküje pedig kötelezi a román alkotmány és a román törvények betartására. Márpedig december elseje a román alkotmány szerint Románia nemzeti ünnepe. Ez alól egy polgármester sem vonhatja ki magát. Amennyiben lelkiismereti okokból képtelen megfelelni hivatali kötelességeinek, eleve el se induljon, vagy pedig mondjon le, ahogy a francia alkotmánybíróság kérte az egyneműek házasságkötését „lelkiismereti” okokból megtagadó polgármesterek esetében.

Egy másik eszement idióta nem talált ki jobbat, mint hogy felakasszon egy Avram Iancu-bábot. Romániában, a román iskolarendszerben nevelődött egyén nem hivatkozhat arra, hogy fogalma sincs róla, milyen szerepet játszik Avram Iancu a román nemzettudatban. Mégis, RMDSZ-es politikusok, akik joggal kifogásolják, hogy Marosvásárhelyen nem lehet utcát elnevezni Kossuth Lajosról, tiltakoztak az ellen, hogy a kolozsvári repülőtér Avram Iancu nevét vegye fel. Sőt, amint a Népújságban olvastam, a marosvásárhelyi városházán azért nem lehet magyar nevű terem, nehogy román személyiségről is elnevezzenek egyet. 1990-es cikkemben azt írtam: “Közismert Bălcescu szerepe Kossuth és Avram Iancu kibékítésében. A megbékélés, sajnos, túl későn jött, már nem állhattak ellen a külső beavatkozásnak. De ki az, akinek joga ma felháborodni Bălcescu vagy akár Avram Iancu nevében, a magyar forradalmárokat megillető tiszteletadáson?” Nos, ki az, aki Kossuth nevében felháborodhat az Avram Iancut megillető tiszteletadáson?

Úgy vélem, a romániai magyarságban a választóvonal nem a nemzetiek és a nemzetietlenek, hanem a hőbörgők és a higgadtak között húzódik. Az RMDSZ, amely a húsz év után is még mindig neptunozókkal szemben a párbeszédet választotta, a sarkára kéne álljon. Utasítsa rendre a kötelezés-megszállott polgármesterét, aki jó tíz éve még a „külhoni állampolgárokat” akarta kötelezni hogy az RMDSZ-re szavazzanak, míg ma már a magyar nyelv ismeretét tenné kötelezővé a Székelyföldön, miközben a román nyelv ismerete – egyelőre – nem kötelező (bár oktatása igen). Utasítsa rendre Tőkés-párti megyei tanácselnökét, aki közpénzekből támogat olyan rendezvényt, amelyiken a nyíltan revizionista Jobbik és a leplezetlenül irredenta HVIM a díszvendég. Azokkal, akik nem tudnák, vagy elfelejtették volna, ezúttal közölném hogy a trianoni békeszerződést őfőméltósága Horthy Miklós kormányzó úr felhatalmazásával Benárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd aláírta. (A busidó virtuson nevelkedett japánoknak a mai napig nincs békeszerződésük Oroszországgal, nem egy félországnyi terület, de négy nyamvadt sziget okán.) Ráadásul a magyar állam meghatalmazott képviselői az 1947-es párizsi békeszerződés, valamint az 1975-ös helsinki egyezmény során is elismerték a trianoni határokat, az Európai Uniós csatlakozást nem is említve. Azok, akik ezt ma kétségbe vonják, vajon nem ugyanarra a köpönyegforgató titulusra érdemesültek, amelyikkel az általuk lenézett románokat illetik?

Nem állítom, hogy könnyű a megértést keresni. Én magam már rég Crin Antonescura borítottam volna az asztalt, de én csak egy magánember vagyok, ráadásul még a feleségemmel is veszekszem, pedig hát egy ágyban hálunk. Ám ahogy egy öngyilkosságba menekült nagy magyar költő írta,

A harcot, amelyet őseink vivtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés.

Aki ezt nem képes megérteni, az inkább ne politizáljon.

Egyébként remélem hogy az RMDSZ tartja magát határozatához és nem teszi EP-listára a brüsszeli plakátleragasztót.