Itt élnek közöttünk. A Kárpát-medencében. Hétköznapi hősök és a mindennapok diplomatái, csak nem veszük észre.

De a magyarországi média segít a helyzeten.

A napokban Magyarország déli határánál egy medve Szerbiából átsétált Magyarországra. És mi történt? „A magyar határőrök határozott fellépésének köszönhetően visszaszaladt Szerbiába.”

Megjelent mindez több újságban, a mondat hosszú ideig csíkozta át magát a televíziós csatornák képernyőin, és arra gondoltam, valaki csak elneveti magát, és megírja, hiszen állítólag humorkedvelő nép vagyunk.

De nem írta meg senki. Én pedig megpróbáltam elképzelni a magyar határőrök hősies küzdelmét, amint az Unió déli határainál eleget tesznek a kötelességüknek, és határozottan fellépnek a mackó ellen valamelyik honvédelmi törvény nem tudom hányadik paragrafusának a jó ég tudja milyen betű alá besorolt cikkelye alapján.

Igazuk van, szükség van a határozott és férfias fellépésre. Szerb medvének Szerbiában a helye, ne bitorolja a magyar földet. De mi történik az őzekkel, szarvasokkal, a schengeni szabályokra fittyet hányó madarakkal? Az országokat átszelő folyók halaival? Vagy a vakondokkal, gilisztákkal, bogarakkal – bármiféle olyan élőlénnyel, amelyik fittyet hányva a határoknak, a felszín alatt, a felszínen és a felszín fölött összevissza röpköd, úszik és mászkál?

Nem lenne nélkülözhetetlen e tekintetben is valamiféle rendszeres és bármikor ellenőrizhető számbavétel? Hogy pontosan lehessen tudni: igen, ez magyar vakond, ez pedig szerb, ennek itt, a másiknak meg amott a helye. És akkor a legkülönbözőbb hírmagyarázók és nemzetpolitikai intézetek a múlt évi és az idei túrások számából arra is következtetni tudnának, hogy melyik állomány hogyan teljesít. A magyar nyilvánvalóan jobban. Az eredményekhez pedig jelentéseket lehetne hozzáfűzni, majd elméleteket gyártani és diplomáciai téma lehetne a két oldalú kapcsolatokban.

Mert az állatok szerepét ilyen tekintetben nem szabad lebecsülni. A mangalica például összekötő kapocs lehet két nemzet, a román és magyar között. Ezt nem én mondtam, hanem Tóth Péter, a magyarországi Mangalicatenyésztők Országos Egyesületének elnöke, a Magyar Távirati Iroda közleménye szerint. A tisztségviselő ugyanis egy szakmai konferencián rájött a turpisságra: egy román sertéstenyésztő olyan állományról mutatott be fotókat, amelyek roppant hasonlítanak a magyar mangalicára, és ezt nem hagyhatta szó nélkül. Igazi megrökönyődést keltett – számolt be a hiradó.hu is, hogy a román tulajdonos kezdeményezte ezeknek a sertéseknek az őshonossá minősítését. Bizony égbekiáltó – tegyük hozzá –, hogy románnak nevezzenek egy minden felmenőjében, minden elődjében és minden utódjában ízig-vérig magyar disznót! Ez még akkor is sérti a nemzeti büszkeséget, ha Tóth Péter vázolta, hogy a szóban forgó vörös mangalicát az 1800-as évek második felében Erdélyben tenyésztették ki, és a terület ugyan vegyes lakosságúnak számított, de – és ez a lényeg – Magyarországhoz tartozott. A megcáfolhatatlan történelmi igazságból pedig egyenesen következik, hogy abban az időben nem csupán Kovács és Szabó szárnyasai és valamennyi háziállata, hanem Popescu és Ionescu sertése is magyar disznónak számított, függetlenül attól, hogy miként túrt vagy röfögött. Bizony. Így Tóth Péter a mangalica nemzeti összekötő kapoccsá történő kinevezésével alighanem kompromisszumot kötött önmagával... Miért is ne lehetne például az immár átalakuló bukaresti magyar nagykövetségen a helye? Hiszen született diplomata, kerüli az éles konfliktusokat, nem akarja a két ország viszonyát megrontani. Szerinte a magyar félnek aktív, illetve jogi lépéseket nem kell és nem is szabad tenni. „Nem is lenne értelme, hiszen itt történelmi és kulturális kérdésekről beszélgetünk. Mi a magunk részéről pozitív motivációval élünk, tehát nem tiltakozunk meg perlünk, hanem minél több helyen jelenünk meg magyar mangalicaként” – mondta Tóth Péter.

Tudom, újságíróként szakmai kötelességem lenne a szóban forgó medvét és a mangalicákat is megkérdezni. Medvékkel amúgy is legalább fél tucatszor találkoztam a Hargitán, és mindkét fél határozott fellépésének köszönhetően négyszer én, kétszer pedig a medve rohant el. Mangalicákat pedig még egyszerűbb lett volna szóra bírni, hiszen manapság is itt röfögnek körülöttünk. Én viszont – minő szegénységi bizonyítvány! – inkább leemeltem a könyvespolcomról Orwell Állatfarmját és felütöttem a 98. oldalon: “De ha nélkülözniük is kellett, a nélkülözéseket némileg ellensúlyozta az a tény, hogy az élet most méltóságteljesebb volt, mint azelőtt.”

Méltóságteljes élethez pedig nyilvánvalóan méltóságteljes média illik. Az sem baj, ha nélkülöz.