El kell menni onnan, ahol a ronda dolgok történnek, ki kell lépni abból a képből, ahol a Megváltót korbácsolják. Vasárnap, december elsején Gion Nándor (vajdasági) magyar író tanácsa jutott eszembe. Kétszeresen sem véletlenül.

Először azért, mert délbánáti riportomon dolgoztam. Egy Szerbiai faluban, Écskán találkoztam magyarokkal, szerbekkel, bolgár paltyánokkal, románokkal, köztük a román pappal, akinek kérdéseimre adott válaszai szinte geometriai pontossággal egybevágnak az erdélyi magyar lelkészek hasonló, a kisebbségi közösségek létére, kilátásaira és kilátástalanságaira, reménységeire vonatkozó kérdeseimre adott feleleteivel. (Miként Gabriel Bandunak az a rövid, de lelkét mégis felkavaró válasza, amit arra a firtatásomra válaszolt, hogy resicabányai szeminaristaként nem érzett kísértést, hogy Romániában maradjon: „Nem: leszerbeztek!”)

Ott futottunk össze a helytörténész Gazdag Ervinnel, akivel elcsevegtünk Petrovics Sándor választott anyanyelvén: magyarul. Amiben csak az a rendkívüli, hogy Ervin szlovén. Noha lehetett volna magyar vagy osztrák, mondja, minden csak azon múlott, hogy kilencszázhúszban éppen ott és nem pár száz méterrel odébb húzták meg a határt, így aztán, fűzi hozzá, kénytelen utolsó monarchiabeliként élni, mert ő átérzi létének felelősségét.

Écskán ismerkedtem meg a bukaresti zsidó színház művésznőjével, Geni Brendával, akinek a nagypapája volt a falu görögkeleti templomának építője, ortodox papja. Éppen hazalátogatott.

Amint felidéztem nyári multikulturálisból csakhamar interkulturálissá nemesedett esténket, hirtelen azon kaptam magam, hogy Gion Nándor megállapításának inverzére jutottam: el kell menni oda, ahol a jó dolgok történnek.

Bevallom, hogy ebben az egyre inkább elidegenedő és elidegenítő világban mind gyakrabban kapom magam azon, hogy hajlamos vagyok a jó lehetőségének a túlértékelésére. Úgy vélem, a gonosz ellen ez az egyetlen fegyverünk: nagyobb fontosságot tulajdonítani a jónak, a rosszat meg, hogy ne terebélyesedjen gonosszá, ignorálni.

Fiam ébreszt amaz écskai estének megidézett hangulatából. Az izgalmas és érzelmes, ám értelmes beszélgetés kakofóniája – én és a háromszéki Csaba románra, Geni és Léphaft Pali szerbre, Ervin pedig magyarra fordítja az egyre növekvő hallgatóságnak, társaságnak, közösségnek a gasztronómiáról, a borokról, a színházról, a közös történelemről, a zenéről és a közös hitünkről röpködő vallomásainkat, véleményünket – nos, ez az összhangzattan követelményeinek is eleget tevő kakofónia hirtelen elviselhetetlen zsivajjá változik. A noteszgépéből ömlik a skandallum, a skandálás: „Ţinutul Secuiesc pământ românesc!” (Székelyföld román föld!) És mint az ekhó visszhangzik a válasz:„Székelyföld nem Románia!”

Ez a második ok, amiért Gion Nándor intelme nem megy ki fejemből. El kell menni onnan, ahol a ronda dolgok történnek, ki kell lépni abból a képből, ahol a Megváltót korbácsolják. Advent első vasárnapján. (A kérdés csak az, mit értünk a dolgokon – tolakodik Ferdinandy György felvetése is.) De most nem dilemmázgatok. Például az újságíró felelősségén. Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy leírjam: az újságírónak néha az a felelőssége, hogy elhallgasson dolgokat. Ne avassa fontossá. Ne tegye ismertté az elkövetőit. Ne etesse a provokátorokat. Értelmetlen cselekedetüknek ugyanis kezdetben egyetlen célja van: kitűnni, sajtónyilvánosságot kapni, a társadalom figyelmétől nagyra nőni, felfuvalkodni. Ez még akár politikai hatalmat is hozhat. Harcolni a szélsőségesek ellen nem hasonlóan szélsőséges ellentüntetéssel lehet, itt nem működik a tűz oltja a tüzet elve. Amikor összeérnek, erősítik egymást. Egymást hihetetlenül gyorsan táplálják. Ezért a legadekváltabb ítélet ellenük a semmibevétel.

Amikor két évvel a szeptember 11-i merénylet után a New York-i WTC tornyok helyének közelében nyílt 9/11 múzeumot meglátogattam, furcsálltam, hogy az öngyilkos merénylőkre semmi de semmi – se egy fénykép, se egy írott félsor – nem emlékeztet. És a terroristák?! – kérdeztem az egyik kiállítási terem őrétől. „Terroristák? Róluk szó se essék! Figyelemünkre csak a mentők és az építők méltóak, a rombolók nem!” – mondta a fiatalember.

Igaza volt!