Vannak, akiknek a moldvai csángók mindenekelőtt kiváló filmes és televíziós témát kínálnak. Hiszen ugyancsak hatásos felvételeket lehet készíteni, amint zászlóikkal a Gyimesek hegyein-völgyein vonulnak át a csíksomlyói, pünkösdi búcsúra,vagy amint hajnalhasadtán, a felkelő nap sugárkoszorújában, kiballagnak a szent hegyre. És persze,ű a kamerákra a csángó miséken is szükség van, hiszen egy magát valamire tartó magyar közéleti személyiség mindig beül az első padba, hogy a tudósítások fedőképein majd tudassa a nagyvilággal: én is éppen ott vagyok, ahol megköveteli a haza.

Akad azonban egy kemény mag, akik számára a moldvai csángók ügye nem egzotikum, nem a magamutogatás alkalma és ürügye, akik különböző rendezvényeken nem biodíszletnek tekintik a csángó jelenlétet, akik nem délibábos magasságokban, hanem a föld felszínén, falvaikban, házaikban, utcáikban ismerik mindennapi életüket, hagyományaikat, szokásaikat, távoli és közeli múltjukat, akik úgy tesznek meg apró, de következetes lépéseket a csángók jelenéért, jövőjéért, hogy közben nem mondanak róluk nagyokat, hanem mindig tiszteletben tartják a valóságot, az emberi életek sajátosságait és sokszínűségét, ha úgy tetszik, természetességét.

Jómagam azért szoktam mindig elmenni az évente megtartott csíkszeredai csángó napokra, hogy ezeket az embereket halljam, ahogyan és amiről beszélnek: az egyetemi tanárt és kutató néprajzost, a neves fotóművészt, a tanárnőt, aki immár két évtizede csángó fiatalokat indít el az értelmiségi lét útján, a Moldvában dolgozó pedagógust, az intézményteremtőket és támogatókat, a tanulmányírókat és lapszerkesztőket, a könyvkiadókat, mindazokat, akik a fogalom mögött mindig ott látják az embert, a valós társadalmi-gazdasági környezetet, a változásban levő időt, és nem egyszerűsítenek le mindent a román feketére és a magyar fehérre.

Így történt a napokban is. Miközben a neves csángókutató személyiségekről és alkotókról elhangzó előadásokra figyeltem és a szép számmal ide érkező, a népviseletüket a megrendelt bákói mikrobuszban magukkal hozó forrófalviaknak azt rövid műsorát néztem, amelyben a zene- és táncmotívumok bármiféle történelemkönyvnél jobban szemléltették a történelmet, feltűnt, hogy a csoport egyik tagja nem csak úgy kézből, hanem állványra felszerelt, tehát berázkódás-mentes videokamerával rögzíti társainak dalait, táncait.

Lámcsak – morfondíroztam magamban – a honlapok, a világhálós csángó rádió mellett még egy példa, hogy a romániai rendszerváltozás óta, tehát lassan immár negyedszázada, a csángóföldet sem hagyták érintetlenül a változások. Kétségtelen, a médiában továbbra is jóval többet írunk-beszélünk a csángók magyar önazonosságának helyreállítására és a magyar nyelv visszaszerzésére irányuló törekvésekről, az egyéni és közösségi áldozatkészségről, mindarról a háttérről, amely az egyre inkább bövülő magyar oktatás és más intézmények mögött áll, viszont kevesebb szó esik arról, hogy az idő nem torpant meg a Bákó környéki csángó falvak világában sem, ott is érvényesülnek mindazok a hatások, amelyeknek a Kárpátokon innen is a szemtanúi vagyunk.

Ha valaki nem marad meg csupán a csángó ruhák látványánál, a magyar és székely fülnek másként hangzó szavak hallattánál, néhány, egy-két napos, a csángó vidéken megtett nemzeti turistaútnál, hanem kissé hosszabban elbeszélget mindazokkal, akik összefüggő magyar közösségektől távol élik mindennapjaikat, akkor bizony rájön arra, hogy a megélhetés, a többet-jobbat akarás örökérvényű és földrajzi helyszíntől független emberi törekvései itt is ugyanúgy érvényesülnek, mint másutt.

Alighanem társadalomkutatókra vár legalább nagy vonalakban felmérni, mit jelent a csángóságnak az a munkaerő-elvándorlás, amely immár nem Magyarországra, hanem Spanyolországba, de leginkább Olaszországba viszi a moldvai csángó férfiak középnemzedékét, valamint szép számban azokat a fiatalokat , akik 1989 után születtek, mint ahogyan egészen biztosan már azt is lehetne kutatni, hogy  milyen építészeti, viseleti és általában életviteli változásokat eredményez nem csupán a külföldi vendégmunka, hanem annak a nyomán visszaáramló pénz.

És persze, azt sem szabad feledni, hogy mint bárhol az országban, a média itt is megteszi a maga hatását, azaz – hogy közismert fogalommal éljek – a globalizáció a csángóföldön is elhelyezi a maga előretört őrseit és megváltoztatja az elszigeteltségnek azt az arculatát, amelyre a kutatók, történészek, néprajzosok, nyelvészek olyan szívesen hivatkoznak.

A székelyekkel vagy akár a csángókkal kapcsolatban sokan hajlamosak csupán irodalmi élményeikre támaszkodni: minden székely egy kis Uz Bence vagy Ábel, és minden csángó két kézzel kapkod az elvesztett magyar szavak után. Az élet azonban mindennél jóval bonyolultabb, nem csupán fekete és fehér, és az a legjobb módszer, ha előítéletmentesen, a maga valóságában és minél apróbb részleteiben próbáljuk szemügyre venni.