Gálfalvi Zsoltról azért szeretek köszöntőt írni születésének kerekebb évfordulóin – különösen pedig most, amikor ha jól értettem „neki szól a dal”, nemcsak róla: a nyolcvan éves ünnepeltnek készül emlékkötet –, mert semmit sem kell előrebocsátani, megmagyarázni, kevés szóból is azonnal értjük egymást. És mert jó felidézni a szerkesztőségi időket, a régi beszélgetéseket, élményeket.

Munkatársi kapcsolatunknak volt egy intenzív bő évtizede. Gálfalvi Zsolt élete utolsó nagy sajtós kalandjaként vállalta el 1990-ben a főszerkesztői tisztséget A Hétnél, tulajdonképpen megmentve a kiadványt. Igaz, hogy a rengeteg adminisztratív teendő és a tornyosuló gazdasági nehézségek miatt nem sikerült teljesen olyan elvi-közéleti lapot csinálnunk, amilyent megálmodott – de majdnem olyant igen. (Szerény kiegészítésként: akkoriban a magam részéről még el tudtam volna képzelni további fontos vállalásokat, de – többé-kevésbé ismert okoknál fogva és furcsa körülmények között – ezek meghiúsultak, és most már örvendek, hogy számomra is a Gálfalvi-féle A Hét volt a csúcs.)

Zsoltot akkoriban, miután visszatért a laphoz, s már sűrűbben találkoztunk és többet beszélgettünk, elsősorban az okosságáért tiszteltük. A múlt időt csak azért használom, amiért a többesszámot – az a rendkívül vegyes bukaresti társaság régen feloszlott, Zsoltot pedig továbbra is tisztelem és szeretem, de már régóta nem csak az okosságáért.

Két okból külön is csodáltam. Először: hogy olyan korán kezdte a pályáját. Ezt tiszteletreméltónak találtam, az utóbbi időben inkább megindít. Gyermekfejjel azokban az időkben mélyvízbe kerülni... Tudom, hogy a gyermekfejek – Gálfalvi Zsolton kívül is voltak még páran – akarták is, vállalták is a kalandot, mert a felelősségen túl az érvényesülés lehetőségét látták benne, és mikor nem akartak a fiatalok érvényesülni? Kalandot mondok, mert azt az akkori ifjonti „elkötelezettséget” és „helytállást” vagy mondjam úgy, megfelelés-igényt mostani fejemmel még meghatóbbnak találom.

Huszonnégy éves voltam, amikor megvettem Zsolt Írók, könyvek, viták című 1968-as cikk- és tanulmánygyűjteményét (ideje, hogy negyvenöt év elteltével dedikálja nekem!), az előszó szerint 1952 és 1957 között megjelent kritikai írásaiból válogatta össze. Tizenkilenc és huszonnégy éves kora között írta őket! Az egy híján húsz év költőknél nem számít koraérettségnek (bár Rimbaud szerint „tizenkilenc évesen senki sem komoly”), de a költőéhez fogható vakmerőség kell ebben a korban a biztos elméleti alapot, előismereteket és kiterjedt olvasottságot feltételező kritikaírásba fogni, gondoltam és gondolom. Az pedig, hogy azokat az írásokat akár a szerzőjük, akár a mai olvasóik mennyire tartják vállalhatónak, mennyire ítélik „vonalasnak”, a kor kötelező irányát követőknek, számomra mellékes.

Az idő és a kor mindnyájunkon és mindenünkön rajta hagyja lenyomatait, igazán fontosak a teljesítmény állandói, az el nem veszíthető adottságok, amelyek azonnal meglátszanak: az elemző- és kifejezőkészség, a lényeg megragadásának képessége, a racionalitásra, gondolatiságra való törekvés – ezek már akkor megragadtak Zsoltnál, amikor még nem ismertem őt személyesen. Nem akarok én itt most „kritikai” észrevételeket tenni, hiszen nem irodalmár, csak közíró volnék, de én így vagyok vele: bármit olvasok, első elvárásom, hogy megragadjon nyelvi erejével, eszmei töltetével, az írás tehetségének félreérthetetlen bizonyítékaival. Ezekért szeretem én olvasni Gálfalvi Zsolt cikkeit és tanulmányait, ezért értem meg mindig, ha kell a sorok között olvasva, finom utalásaiból, amit kimunkált fogalmazásában közöl velem. A közös munka során egyre inkább felismertem magasrendű hivatástudatának lényegét is: a következetességet, amellyel hangsúlyozza és képviseli az irodalom, irodalmunk elvi elkötelezettségének, nemzet- és identitásvédő szerepe vállalásának szükségességét.

Csodáltam őt más okból is. Ezt voltaképpen csak később tudatosítottam. A Hét szerkesztőségében, Bukarestben, erősen túlsúlyban voltak a kolozsváriak. Ez sok mindenfélét eredményezett – nem akarom azt mondani, hogy a lap emiatt „eltolódott” (bár akár mondhatnám talán), azt sem, hogy nem éreztem jól magam abban a szerkesztőségben, társaságban, munkában (mert hazudnék), de a „vásárhelyiséget” (lám, ezt sem kell magyarázni) sokáig nem sikerült kellően behozni: a Sütő-Gálfalvi páros oldotta meg a kérdést, a legmagasabb színvonalon.

Amellett, hogy vásárhelyi volt és Marosvásárhely legjobb szellemét hozta magával, Zsoltról tudtuk, hogy második vagy éppenséggel harmadik generációs értelmiségi, továbbá polgári – ha nem egyenesen nagypolgári – származású, egyházi felmenőkkel és kötelékekkel. Sokszor elgondolkoztam, hogyan jön ez össze baloldali meggyőződésével. Persze elképzelhető, hogy akkor mennyire el kellett gondolkoznom magamon, aki első generációs értelmiségi voltam, s meglehetősen proli jövevény, de még a vásárhelyiségem is kétes volt, a származásomról, elsősorban „hochdeutsch”, értsd németországi, „igazi” német katonatiszt nemzőmről nem is beszélve! (Itt azért muszáj elmondanom, hogy anyai nagyapám, Ágoston János megbecsült szabómester volt városunkban, a Bolyai utcában, az iskolaépület oldalában volt a műhelye-üzlete, egyik fő alapítója volt a marosvásárhelyi munkásotthonnak, s 1928-ban bekövetkezett haláláig, amikor is a családnak – varrónő nagyanyámnak és öt gyermekének – el kellett költöznie Szászmedgyesre, romantikus szervezkedő kommunista volt, verte is őt rendszeresen a Sziguranca.)

Elnézést, ezt az egészet csak azért írtam le, hogy jelezzem: magam is, akárcsak Zsolt, bár persze másképpen, paradoxonok között botorkálva és bonyolult tudati meg lelki(ismereti) folyamatok útján jutottam el a baloldaliságig. Én az ösztönös, lelkes, de passzív baloldaliságig – míg az övét tudatosnak, értelmiségi alapállásúnak (azaz kritikainak és kételyesnek) éreztem. Meggyőződésem, hogy hasonló világlátásunk mellett helyzetünknek és sorsunknak ezek az érdekességei, mondhatni ezek a kis dialektikák is hozzájárultak a baráti szót értésünkhöz, túl a munkatársi jó viszonyon és a közös munkán, amelyhez én a nyugtalanságommal és a szertelenségemmel, Zsolt az alaposságával és az egyensúlyérzékével járult hozzá.

És még egy paradoxon: azért is könnyű volt megértenünk egymást, mert a kultúra és a megismerés más-más területein voltunk otthonosak, de érdekelt bennünket „az egész világ”, teljes bonyolultságában és sokszínűségében! Zsolt nem csak lebilincselő és fontos dolgokat tudott mondani irodalomról, sajtóról és színházról, politikáról és közéletről, de véleményem szerint igazából az összefüggések felismerésének volt és maradt az igazi mestere!

Kétségtelenül többet profitáltam a beszélgetéseinkből, mint ő. A legolvasottab, legsokoldalúbb és sok esetben személyes résztvevő irodalomkritikustól és -történésztől hallani irodalmunk sarkalatos kérdéseiről, elvi vitáiról, az Írószövetség és a PEN Klub tevékenységéről, díjkiosztásokról, szerzőkről és művekről, de akár pletykákról is: felért egy szabadegyetemmel (tandíj nélkül).

Mondjam ki még egyszer, hangsúlyosabban: a sors ajándékának tartom, hogy a lényeges dolgokban is, de a látszatra kevésbé fontosakban is szinte mindig jól megértettük egymást. Gálfalvi Zsolt harmadik kötetében, az 1988-as Prospero szigeténben már dedikációval is megajándékozott: „...a tudomány és az irodalom közös gondjainak – és általában közös gondjaink – jegyében, gondolatébresztő beszélgetéseinkhez jobb italokat és kocsmákat kívánva, szóértő barátsággal...” Büszke vagyok erre a szóértésre, gondolatébresztő beszélgetéseinkre, örülök, hogy tanulhattam tőle. És nem tesz iriggyé, hogy ezt mások is elmondhatják, akik közösek vele a szóértés ritka örömében. Mert Zsolt ezt is a rá mindig jellemző felelősségtudattal csinálta, nem akárkire pazarolta a barátságát és a szóértését.

Azzal kezdtem, hogy ez a kötet magának az ünnepeltnek készül, és lám, mit tesz az újságírói berögződés, mégis úgy írtam, harmadik személyben, mintha egész olvasóközönséghez szólnék.

Megszólítalak hát, kedves Zsolt! Nézd el, ha vallomásomon, szóhasználatomon átsüt a dilettantizmus. Tudjuk, ugye, Kosztolányi óta...

Szóval nem akarok én többnek látszani, legfeljebb tudat alatt valami olyasmit kívánhattam megint, hogy a dagadt ruhát másra hagyva (van még kire?), engem vigyél fel a padlásra.

Ennyit, ilyen keveset és ilyen egyszerűt akartam elmondani a nyolcvanadik születésnapodra.

Ölellek szóértő barátsággal, őszinte híved.

Ágoston Hugó

--------------------

Megjelent a Gálfalvi Zsolt 80 éves című emlékkötetben, további szerzők: Egyed Péter, Földes György, Horváth Andor, Ilia Mihály, Kántor Lajos, Konrád György, Kovács András Ferenc, Lőrincz György, Markó Béla, Pomogáts Béla, Vörös Károly. Jelen cikk megjelenésének a szerzője annál is inkább örül, mivel a szombat esti irodalmi rendezvényen sajnálatosan kevés szó esett Gálfalvi Zsolt és társai fő művéről, a bukaresti A Hétről.