Az RMDSZ döntéshozatali testülete, a Szövetségi Képviselők Tanácsa múlt hét végi, marosvásárhelyi ülése után a médiakommentárok jelentős része – már amelyek nem azzal foglalkoztak, hogy a városban ki, mikor, hol és hogyan töri a legtöbb vesekövet a politikai és urológiai össszefüggések mindmáig még kellőképpen nem tisztázott szövevényében – leginkább arra összpontosított, hogy a közelgő európai parlamenti választásokon az RMDSZ saját listával indul. Akadtak szerzők, akik nagyon is természetesnek vették ezt a szándékot, hiszen a legkevésbé sem életszerű, hogy akit annyi éven át dobáltak kővel-sárral, most hirtelen biblikus hangulatba ringassa magát. Mások viszont azon sopánkodnak, hogy ha nem jön létre a közös lista, akkor oda a székelyek nagy menetelését kísérő közös összefogás – mintha az erdélyi magyarság részleteiben más és más jellemzőkkel bíró, de összeségében mégiscsak közös sorsát egyetlen rövid politikusi névsorral lehetne hitelesíteni vagy hitelteleníteni.

Csak nagyon kevesen vették észre, hogy Kelemen Hunor RMDSZ-elnök beszámolójának a vége fele ott lapult két olyan mondattöredék, amelynek elvi jelentősége nem csupán az RMDSZ, hanem általában a romániai  magyarság számára is igen fontos: „… nem szabad megengednünk, hogy mások diktáljanak nekünk…”, és „… nem fogadhatjuk el az alá- és fölérendeltségi viszonyok kialakítását…”

Mit is jelent ez? Politikai szempontból nyilvánvalóan azt, hogy az RMDSZ megtartja saját politikai önállóságát, ezt pedig nyilvánvalóan nem valamiféle nagyotmondás, öntömjénezés vagy méret- és szerep-felértékelés mondatja a szervezettel, hanem a főként általa képviselt romániai magyar közösség önállóságának igényéből fakad. Többen hajlamosak arra, hogy az erdélyi magyarságnak erre az óhajára mindegyre a történelemből keressenek példát vagy példázatokat. A kérdést érdemes viszont napjaink valóságában és olyan hétköznapi összefüggőségekben megközelíteni, amelyekről jóval kevesebbet beszélünk.

1989 előtt a Magyarországra kétévente vagy a kishatár forgalomban gyakrabban kijutott erdélyi magyaroknak több szempontból is kisebbségi érzésekkel kellett megküzdeniük: a sötét és elzárt Románia után az egész Magyarország maga volt a fény, a ragyogás és csillogás, a nyitott ország, ahonnan úgy és akkor jártak nyugatra, amikor akartak, ahol mindent lehetett kapni, csak utcaszéli árusként valamiképpen forintra kellett átváltani a népművészeti terméket, a textilneműt, a zoknit-gatyát, hogy majd szappant, citromlevet, margarint, mosószert lehessen vásárolni és a vámvizsgálatot átverve vagy lefizetve diadalittasan hazahozni. És ezekben az években az Erdélybe szórványosan átjutott magyarországi folyóiratok, könyvek vagy akár hónapokkal azelőtt megjelent napilapok olyan szellemi termékként ragyogtak fel, amelyeket az értelmiségiek kézről-kézre adtak és esztendők teltén is megsárgulva őriztek valamelyik polcon vagy fiókban, mert az országukban mindegyre megtépázott és kalodába zárt gondolkodás igazi élményét jelentette számukra.

Csakhogy 1989 után lassan, fokozatosan megváltozott ez a helyzet. A romániai piacgazdasági nyitás, a kialakult üzlethálózatok, az európai jövés-menés szabadsága, az utazások földi és égi eszköztárainak létrejötte és pénzügyi elérhetősége, a bármit-bárhol olvasás, hallás és nézés lehetősége, a magyarországi munkavállalás kizárólagosságának kiváltása majd minden európai ország munkaerő-piacával szinte észrevétlenül felszámolta a kisebbségi érzést, amelyet az erdélyi magyarok Magyarországgal szemben éreztek. Ma már a mindennapok ezernyi apró töredékében látszik, érződik, hogy egyenrangúsodásunk halad előre, még akkor is, ha a magyarországi média adott része továbbra is előszeretettel használja vagy éppen erőlteti a zászlós-fenyőfás-pusztuló temetős, csobogó-patakos skanzen-képet.

Nincsen ez másképpen Bukarest viszonylatában sem. Az erdélyi magyarok önbizalmát mindeddig soha nem kellett erősíteni, ha építészeti vagy életviteli szempontok alapján a Kárpátokon túliakkal kellett valamit összevetni, viszont a román fővárossal kissé más volt a helyzet: ott még sokáig tartotta magát az a kép, hogy az erdélyi magyarság főként ott szolgáló katonáival és cselédeivel van jelen az utcákon és a parkokban. Ennek ma már vége: az erdélyi magyarok bukaresti egyetemeken diákként és tanárként, a külföldi beruházók munkahelyein kiváló szakemberekként, olykor építkezési vállalkozókként, remek képzőművészekként, színészekként, rendezőkként, zenészekként és nem utolsó sorban kormányhivatalokok munkatársaiként, parlamenti politikusokként önmaguknak is bizonyítják, hogy a lenézés és lekicsinylés éveit már maguk mögött hagyták.

Sokan hajlamosak arra, hogy a romániai magyarság életének alakulását kizárólag a nemzetiségi jogok kivívásának, megszerzésének a függvényében elemezzék. Ez leszűkítő szemlélet. A romániai magyar közösség olyan teljes értékű, a mindennapos társadalmi-gazdasági valóságot érző, abban eligazodó emberek sokaságából áll, akik jóval inkább megtanulták az önállóságot, semmint jónéhányan gondolnák. Nem irányítani kell őket, hanem együttműködni velük.