Tíz évvel JFK előtt, 1953-ban halt meg IVSz. Szorongató élményként éltem át az erdélyi kisvárosban a furcsa gyász-tömeggyűlést, felnőtt férfiak hisztériás zokogását. Később tudódott ki, hogy Sztálin elvtársat valószínűleg Lavrentyij Berija titkosszolgálati vezér segítette át a másik partra (nyilván kinyírták még az évben őt is). A zsarnok halála pozitív dolog volt, ha lassan is, elindította a folyamatot, amely a kommunista rendszer megszűnéséhez vezetett.

1963-ban John Fitzgerald Kennedy meggyilkolása már a világ-, sőt geopolitika iránt ösztönösen érdeklődő fiatalemberként döbbentett meg – és tett véglegesen az amerikai demokraták hívévé. (Ehhez utóbb hozzájárultak olyan republikánus elnökök, mint a Watergate-botrány nyomán lemondani kényszerült, részeges Richard Nixon – Isten óvjon az alkoholista elnököktől! –, a teheráni túszdrámában több mint gyanús szerepet játszott, a már elnöksége idején gyagyagyanús Ronald Reagan – Isten óvjon a gyenge színészekből lett jópofáskodó, csapongó vezetőktől! –, végül a nemes egyszerűséggel bunkónak minősíthető George W. Bush, aki képes volt országát jogtalan háborúba sodorni, mérhetetlenül sokat ártva becsületének.)

A nagyívű nyitáspolitikát meghirdetett demokrata elnök elleni merénylet sötét erők műve volt. Amikor Kennedyt negyvenhat éves korában Dallasban, 1963. november 22-én, horroba illően meggyilkolták, nem csak a híres amerikai biztonságba vetett hit inogott meg (már azokban, mint bennem is, akikben ez megvolt, és – különösen a Szabad Európa Rádió hallgatása nyomán – a biztonság és a jó értelemben vett korlátlan lehetőségek hazájaként gondoltak a ’44-ben is, ’56-ban is várva idevárt amerikaiak országára), hanem csapást szenvedett az amerikai demokrácia erejébe vetett hit is.

A gyilkosság nyomán elterjedt elméletek és forgatókönyvek közül figyelemre méltóak azok, amelyek a merénylet okát elsősorban az érdekeit a Kennedy család hadüzenete nyomán veszélyeztetve érző maffia és egy külföldi hírszolgálat összefonódó szervezkedésében látja. (Érdekes, bár valószínűleg nem teljes és kimerítő ismertetés olvasható erről itt.) Nem mellékes, hogy Kennedyt intenzíven foglalkoztatta a CIA (Central Intelligence Agency, Központi Hírszerző Ügynökség) gyökeres átszevezése – Isten óvjon a titkosszolgálatokat kisajátító, saját politikai céljaik szolgálatába állító elnököktől! –, nem biztos, hogy téved, aki ebben keresi likvidálásának okát, esetleg a fegyvergyárosok érdekeit sértő „pacifizmusában”. (Erről részletes fejtegetés olvasható itt.)

Mindenesetre ma már az amerikai közvélemény-kutatások szerint az Egyesült Államok lakosságának jóval több, mint fele úgy véli, hogy JFK összeesküvés, mi több, államcsíny áldozata lett, szemben a Warren Bizottság vizsgálati jelentésében megfogalmazott hivatalos kormányvéleménnyel, amely Lee Harvey Oswaldot teszi meg az egyedüli gyilkosnak. Nagy mértékű szervezettségre utal a tanúk – állítólag mintegy kétszáz ember! – utólagos, „hetedíziglen” való eltüntetése is.

Kennedy elsősorban népszerű, rokonszenves, intelligens, művelt ember volt. Nem csoda, hogy minden idők amerikai elnökeinek népszerűségi listáin ha nem is a legelsők, de az elsők között van. Nyitottsága liberalizmusából eredt, és az általa kezdeményezett, elindított reformokhoz vezetett. A később szintén fegyveres merénylet áldozatává vált testvérével, Robert Kennedy igazságügy-miniszterrel karöltve eltökélt harcba kezdett a korrupció ellen. A jelenlegi amerikai elnökre is gondolva áthallásos, hogy JFK az idősekre is kiterjesztette az egészségügyi ellátást, kormánya pedig növelte az oktatásra szánt állami támogatás összegét. Törvényeket hoztak az iskolákban, a munkahelyeken és középületekben érvényben lévő faji megkülönböztetés eltörlésére. (Mindezek sokaknak nem tetszettek, mint ahogy az ilyesmi ma is sokaknak nem tetszik.) Jelentősen csökkentette a bűnözés mértékét. Ugyanakkor kíméletlen harcot folytatott a kommunizmus, a kommunista rezsimek ellen. (Emiatt került sor utasítása nyomán – majdnem fegyveres és egyenesen atomfenyegetésektől kísért politikai villongások közepette – 1961-ben a berlini fal felhúzására.) Fontos lépés volt a nukleáris leszerelésekről folytatott tárgyalások megkezdése és a fejlődő országokat segítő békehadtest (Peace Corps) fölállítása is, amihez sok ezer amerikai csatlakozott.

A szovjet űrkihívásra és űrkutatási, űrutazási eredményekre válaszul Kennedy 1962-ben a Kongresszussal megszavaztatta az Apolló-űrprogramot, amelynek célja az volt, hogy az évtized végére (amerikai) embert juttasson a Holdra. Ez az Apollo–11 holdra szállásával 1969. július 20-án meg is valósult, hatalmas lépést jelentve az emberi tudás és haladás történetében, az emberiség kozmikus fejlődésében.

Persze nem lehet tudni, miként alakult volna a történelem, ha John Fitzgerald Kennedy ötven évvel ezelőtt nem esik merénylet áldozatává, ha több ideje marad reformpolitikájának kiteljesítésére, a nukleáris leszerelés előbbvitelére. Ne feledjük, hogy ő volt az új korszak, a McLuhan Galaxis első nagy formátumú politikusa, akinek sikerült választási céljai szolgálatába állítania a hírközlést, a televíziózást és a közvélemény-kutatást. Mindemellett a mai napig ő a legfiatalabb politikus, akit az USA elnökévé választottak, mindössze negyvenhárom évesen. (És az egyedüli katolikus.) És a legfiatalabb, akit megöltek – hogy az eredményes number one helyett csak a jó mártír arca maradjon meg bennünk. (Elnökségének eredményeiről jó összefoglaló olvasható itt.) 

Kétségkívül több minden másképp alakult volna a világban, ha JFK életben marad, talán nekünk, kelet-európaiaknak is hamarabb jött volna el a szabadság ideje. De hogy miként lett volna, már akkor sem tudnánk meg, ha legalább a meggyilkolásának igazi oka, elkövetői és körülményei megnyugtatóan tisztázódnának.