Noha igyekeztem kerülni a közművelődési témát, a politikai ágenda napirendjén lévő történésekről kellett volna inkább írnom, nem tudtam elhessegtetni a borús felismerést – s ami ebből kelt, az aggodalmat, hogy ez nem partikuláris jelenség –: nemrég úgy esett, hogy nemcsak egy nappal korábban, hanem pénteken is csütörtököt mondott a brassói magyarság.

Csütörtökön jeles demográfus tartott előadást a népmozgási adatokról, arról, hogy évszázadok után először lehetőségünk van növelni számarányunkat a Kárpát-medencében, és arról is, hogy hogyan. Azok hiányoztak a teremből, akiknek feladata éppen a mikéntek és hogyanok valóra váltása. A politikusok, a lekészek, a pedagógusok. Az értelmiségiek.

Pénteken a Vers ünnepe volt. A barcasági magyar irodalomé. Az erdélyi irodalomé. A magyar irodalomé. Bartalis János születésének 120. évfordulójára emlékezte(tte)k délelőtt a Budapesttől Kovásznáig mindenhonnan érkező versmondók. Este a zenében sziporkázó, ám a megidézett költők szolgálatába alázatosan elszegődő Mácsafej zenekar. Azok hiányoztak a nézőtérről, akik ha nem is az irodalomért, de a irodalomból élnek. Az értelmiségiek.

A néhány hívő előtt a templomba nem járókat korholó pap hiábavaló beszédének tűnhetett, amit a gálaműsoron az erdélyi kultúra magyarországi nagykövete, Banner Zoltán mondott: „A politikai Nagy menetelésnek semmi eredménye nem lehet, ha azzal párhuzamosan nem folytatjuk nagy kulturális menetelésünket!” Akik már rég nem menetelnek, rég nem is poroszkálnak a hajdan oly kiterjedt és ismerős kulturális térben, azoknak természetesen nem is sajgott Banner Zoltán intelme. Csak azoknak a keveseknek fájt, akik a modern kor Don Quijoteiként makacsul ismétlik: az ember természettől fogva kultúrlény, ahhoz, hogy létezni tudjon a kultúra  érzelem- és értelemszférájára van szüksége, amelyek otthonná avatják számára a világot. Akik az elmúlt évtized jelei és rossz ómenjei ellenére, továbbra is konokul ragaszkodnak ahhoz a hitükhöz, hogy a kultúra nem képzelhető el közösség nélkül, s ebből az következik, hogy az egyénnek és a közösségnek egyaránt létfeltétele az, hogy a kultúra révén legyen azonosságtudata. Önismerete, amely nemcsak a közösség hagyományainak őrzését jelenti, hanem műveltségének állandó alakítását, gazdagítását. A kisebbségi létben a kultúra által szolgáltasson számára igazság, mert a művészet az igazság működésbelépése – vélte Martin Heidegger.

Ahogy körülnéztem a teremben, és számoltam a hiányzó brassói magyar értelmiségieket, nemzedékem tagjait, arra gondoltam, olyanok vagyunk, mi kultúrafogyasztók, mint Ray Bradbury erdőlakói, a könyvemberek, akik őrültekként ragaszkodnak egy elsüllyedő világ színes, ám értéktelen relikviáihoz. Modern kor már ez, amikor az sem kíváncsi a kulturális cselekvésre, aki a tudás, a kultúra terjesztéséből él.

Vasárnap estig azonban még reménykedtem. Hátha csupán brassói jelenség a kultúrától való elfordulás. Hátha „csak” a szórvány zárványosodásának kivédhetetlen folyamata. Ám ekkor szemembe ötlött a legnagyobb erdélyi rövidfilmfesztivál művészeti igazgatójának, Gáspárik Attilának keserű nyilatkozata. A 21. AlterNative filmfesztivál öt napján számos nívós filmmel, minőségi koncertekkel és különleges tárlatokkal várták a közönségét. Hogy hiába várták, arra Gáspárik Attila utalt: „Jövőre nem egy országot szeretnénk meghívni, hanem Marosvásárhely értelmiségét! Tudjuk, hogy nagyon nehéz lesz...”

Az értelmiségiek elfordulása a kultúrától eszerint erdélyi jelenséggé, a közöny szinte hivatalossá vált.

De tekinthető-e még értelmiséginek az, aki nem vállal részt a kulturális cselekvésből? Nem elefántcsont toronyba zárkózik, mert ezek a tornyok leomlottak, hanem a tévé előtt tepsed vagy a facebookon hevesen győzködi igazáról... önmagát?

És ha nem, mi lesz a közösséggel, amely iránymutatók nélkül marad? Ha nem fontos az identitás kulturális vetülete, fennmarad-e a magyar iskolák iránti érdeklődés, a magyar érdekképviselet igénye?

Csak reménykedni tudok, hinni nem abban, hogy mégis csírájában fennmarad, s lesz újjászületés akkor, amikor az értelmiség már nem tartja tortúrának többé a részvételét a közművelődési alkalmakon. Amikor felismeri, hogy nem a kultúra öl, hanem a műveletlenség és a közöny pusztítja el előbb a közösséget, aztán az embert. S e közöny ellen az orvosság éppen az értelmiség aktív részvétele a közéletben, a kulturális térben, a politikában. Utóbbi tevékenység természetesen nem redukálható politikai ideológia gyártásra, hanem a politikai tagoltságot mintegy keresztbemetszve az uralmi formák és ezek alapjául szolgáló uralmi eszközök ellentétét kell megjelenítenie.

Ma az entelektüel státusszukkal hivalkodók számára elegendő a felsőfokú diploma, az idegen nyelv ismerete, a jártasság az elvont dolgokban. Az értelmiségi lét azonban mást (is) feltételez: értéket és mértéket, mintát és példát. Azt például, hogy ne mondjon pénteken és szombaton is csütörtököt a kultúrtérben.