Kovácsné a negyedikről vasárnap délben templomozás után azt meséli minden szomszédjának, negyedbéli sors- és bajtársának, az arrajáróknak felekezetre való tekintet nélkül, hogy tegnap négy kiskorú ki akarta tépni kezéből a táskát. Szerencsére arra járt egy rendőr, aki elzavarta kölyköket, akik aztán már lőtávon kívül szájaltak vissza a rend védelmezőjének, és megfenyegették a vén szatyrot, hogy jön még Kovács néni az ő utcájukba. Ami kötve hihető, mert Kovácsné jámbor nyugdíjas, szépkorú, aki nem jár rosszhírű putrinegyedekbe. Még kereső korában sem tevé.

Kovácsné természetesen gondosan hozzáteszi a kiskorú fosztogatók nácionáléját is, ami igen fontos a közlés megértése, de főleg átérzése, a hallgatóság szolidarításának felkeltésében. A hírrel meglepettek – holott egyáltalán nem látszanak meglepettnek, sőt mindjárt felcsillan a szemük, ez még az erkélyről is látszott, ahonnan az esetet vasárnap templomozás után figyeltem – reagálása nem késik.

Végre előtérbe tolakszik valami érdekes beszédtéma, nem a nyugdíj kicsinysége, a gyermekek háládatlansága és a menyek pimasz lustasága, a vejek csapodár részegsége, az özvegység keservei stb. – azonnal hasonló esettel tromfolnak rá az előbbi közlésre: valaki keze közül a foszlós veknit akarták kikapni, másnak a táskájában túrkáltak és elvitték a nyugdíjas bérletét, eltulajdonították a mobilját, volt akit elakasztottak és meg akarták verni, szerencsére erejénél volt még, és úgy sújtotta fejbe a tizenéves kis haramiát, hogy az jajongva elkotródott. Hiába, már ki sem teheted a lábadat az utcára, tiszta dzsungel, Csikágó. Mi csinál a rendőrség, a polgárőrök – amikor nem a röpceszórókat büntetik –, mit tesz a többi ép és egészséges járókelő? Miért nem erről beszének a tévében, mi van az iskolákban, mivel foglalkoznak a tanárok, tanítók, nevelők, akik folyton sztrájkolnak, Bukurestbe utaznak kényelmes buszokkal, ahelyett, hogy tanítanák és  gatyába ráznák a sok rühöst (nácionálé pontos adatolása most sem felejtődik el, kell az a közutáltat ingerléséhez), mert ez tűrhetetlen.

A beszélgető csoporthoz keveredik a klasszikus vígjátéki figura, a politikus varga, aki mindig elfelejti – a műfaj szabályai szerint –, hogy kaptafa mellett a helye. És rögtön eltolja Kovácsné templom utáni társaságát a politikai pártok (partok) felé. És mit csinál ilyenkor az érdekvédelmi szervezet? – kérdi diadalmas cinizmussal. Menjen maga, Bálint úr, intik le, hiszen azoknak ott fenn más dolguk van. Fontosabb. Nem keverednek azok ilyen ügyekbe. (Nácionálé ezuttal sem marad ki a helyzetelemzéséből.)

Hiába na, az iskola ma már tehetetlen, mondja egy régi tanárnő a képzőből, aki régebben nem merészelt, ma már annál gyakrabban fordul az oltárhoz. Oltár elé soha nem vezették. (Van ilyen.) Arról beszél, hányszor kellett kimenni a milícia segédletével behozni a gyerekeket, a másiknak eszébe jut, hogy a rokolyásokat ilyenkor vasárnap összeszedték az ócsakpiacon, ahol sefteltek – régi jól bevált ige bizonyos embercsoportok jellemzésére –, autóbuszba rakták őket és elvitték krumplit ásni, vagy valami ilyesmi. Felsóhajtanak a múlt nosztalgikus borzongásával. Akkor bezzeg még volt közbiztonság.

A politikus varga úgy érzi itt az ő ideje. Tudják, hogy jártam én a múlt héten? Éppen a ... (mond egy divatos és exkluzív folyóiratot, könyvújdonságot) olvasgattam a buszon, amikor odajön egy ilyen és kikapja a kezemből. Az első megállónál leugrott, még szólni sem tudtam. A többiek felnevetnek. Nem adnak hitelt a közlésnek. Nem fér bele a rögzült világképbe. Ilyen nincs. Csak kitalálja. Vén hazug, mondják a szemébe kertelés nélkül. Megtehetik, ötven éve ismerik, még a Vörös Csillag szódagyárban volt káderes.

A politikus varga továbbáll, újabb társaságot keres, aki vevő erre a szinte mesébe illő történetre. Akiknek végső soron elmesélheti egy személyésen megélt krimi kapcsán, hogy ő a legjobb és legfrissebb irodalomhoz is hozzájuthat. A mai mostoha és bizonytalan körülmények ellenére.

Kit érdekelhet még?– kérdi tünődve egy arrajáró. Történetesen én.