Fellélegezhetünk. Végre egymásra talált magyar és magyar, vége a nagy marakodások fájdalmas korának. A Nemzeti Együttműködés Rendszere alig három év alatt beérett, meghozta gyümölcsét. Teljes nemzeti egyetértéssel írták alá múlt héten, Budapesten a MÁÉRT-on azt a zárónyilatkozatot, amely kőbe véste, hogy Magyarország nemzetpolitikai vonalon is jobban teljesít, a magyarság célja pedig a székely autonómia, mert anélkül nincs élet, s ezért tovább kell egységben menetelni.

Igen, végre nem marakodunk. Békés egyetértésben gyűjtjük az aprópénzt, ökumenikus keretben menetelünk, zászlót lobogtatva és himnuszokat énekelve, egyemberként követeljük a székelyföldi autonómiát és a székely zászló szabad használatát mint a kisebbségi magyarság megmaradásának egyetlen zálogát. Budapestnek tetszik, élőben közvetíti a közszolgálati (nemzeti) média, csodálhatja felvidéki, délvidéki, budapesti, s minden bizonnyal a buszozás árát is állja az anyaország, mert hát az ilyen magasztos nemzeti célokra áldoznia köteles a nemzeti kormánynak is, a szórványkollégiumok pedig még várhatnak.

Nincs már több szólam, hál’Istennek, már meg sem tudjuk különböztetni a polgári, néppárti és eremdéeszes politikusokat megszólalásuk alapján, mert végre megtalálták a közös hangot. Én eleinte kissé furcsálltam ugyan, hogy a tavalyi 8-1-1 arányú RMDSZ győzelem után épp a nyolcvan százalék hangja tűnt el, de hát biztos az én készülékemben van a hiba. Bizonyára tévesen gondolom, hogy a romániai magyarság 80 százaléka mindenek ellenére azért tartott ki a szövetség mellett, mert az nem rózsaszín álmokkal ámította a választóit, s nem csak zászlót, himnuszt, székely autonómiát ígért, hanem a Székelyföldön kívüli kétharmadra is odafigyelt, és a mindnyájunk életét meghatározó kevésbé hangzatos, de valós gondokra kereste – és sok esetben találta meg – a megoldást, még ha kis lépésekben is, de következetesen építkezve.

Ám többé nincs kis lépések politikája, nincs totojázás, alkudozás mindenféle román pártokkal, vigyázó szemünk Budapestre vetjük, és bátran megyünk előre. Mit nekünk a fal, Berlinben is ledőlt!, hiszen, mint tudjuk, csak akarni kell és hangosan követelni.

Elégedetten nyugtázhatjuk, hogy véget ért a nemzeti kormány, illetve a nemzet miniszterelnöke és a Kárpát-medence legnagyobb magyar szervezete közötti mosolyszünet korszaka. Az utolsó renitens is beállt a sorba, végre-valahára az RMDSZ sem rondít bele a nemzeti egységbe, nem csúfítja a Budapestről egységesen meghatározott nemzeti célokat mindenféle földhözragadt apróságokkal, s elfogadja, hogy nem az a magyar, aki magyarnak vallja magát, hanem az, akit a nemzeti kormány, azaz a nemzet miniszterelnöke is magyarnak tekint.

Ezt bizonyította is a minap, amikor Brüsszelben nem szavazta meg a Bugár Béla vezette Híd-Most párt felvételét az Európai Néppártba (EPP). Azért persze EPP tagok lettek ők, hiszen csak a Fidesz, az RMDSZ és a másik felvidéki magyar párt, az MKP szavazott ellenük, az európai jobboldali pártcsalád minden más tagja igennel voksolt. De a Nemzeti Együttműködés Rendszere (nem véletlenül írom nagybetűvel, így van a hivatalos neve, sőt egyszerűen rövidítve is szokták emlegetni, NER-ként) szülte új magyar szolidaritás a távoli európai fővárosban is működött. Aki pedig nem lép egyszerre, az vessen magára, annak nincs helye a nagy nemzeti együttmenetelésben!

Bugárnak az az ősbűne, hogy egy precedens nélküli lépést tett 2009-ben: olyan pártot alapított, amely – mint a neve is mutatja – híd szeretne lenni a többség és kisebbség között, s úgy képviseli a kisebbségek érdekeit, hogy ehhez többségi politikusokat és szavazókat is megnyert. Gyerekcipőben jár ez még, hiszen mind a politikusok, mind a támogatók túlnyomó többsége magyar, de négy év alatt elérték azt, amit a kárpát-medencei magyar pártok egyike sem – többségieket is tudtak kisebbségi ügyek mögé állítani. (S talán az sem mellékes, hogy Bugár Béla következetesen a népszerűségi lista első három helyén végez, bizalmi indexe az egyik legmagasabb Szlovákiában.) A felvidéki magyarság nagyobb része is őket támogatja, már két parlamenti választáson lépték át a küszöböt, miközben a szín- és Budapest által is magyarnak tartott MKP a törvényhozáson kívülre szorult. A hétvégi megyei választásokon ugyan az MKP nyert, de a győzelmi mámorban az nem nagyon hangzik el, hogy 20 százalékos részvétel mellett, vagy hogy egyetlen választási ciklus alatt a régiók szintjén is megerősödött a Híd, pontosan hétszeresére növelve korábbi megyei képviselőinek számát.

Bugárék és az őket támogató felvidéki magyarok szemmel láthatóan megvannak nélkülünk is. Bugár nem vádol, nem támad senkit, megy tovább azon az úton, amire választói felhatalmazást kapott, és nem törődik vele, hogy magyarnak tekintik vagy sem Budapesten, Kolozsváron. Szerintem csak idő kérdése, hogy az erdélyi magyarság ama korábbi 80 százalékának az a része, amely nem erre a zászlólobogtató, menetelős, székely autonómiázó, nem tárgyaló, hanem követelőző politikára szavazott, s most úgy érzi, hogy elárulták, vagy legalábbis feláldozták a nemzeti együttműködés oltárán, megtalálja a maga Bugárját és felépítse a maga Hídját.

De sebaj, akkor majd őket sem hívják meg Budapestre a MÁÉRT-ra.