Miközben a hírtelevíziók csatornáin követem a szerdai fővárosi pedagógustüntetések történéseit, az jut eszembe: de vajon mennyit ér egy jó tanár? Van egy olyan sejtésem, hogy az oktatás színvonalának növelése nem csupán társadalmi érdek, de akár gyorsan és búsásan megtérülő befektetés is lehet.

A pedagógusok tüntetését kevésre érdemesítik a hírszerkesztők. Annál többet foglalkoznak a jövő évi adó- és illetéknövekedéssel. Nehéz ezekről hallva elismerni: az az igazság, hogy ennyire vagyunk képesek. Azaz semmire sem. Az ország vezetőinek nincs más ötletük az államháztartás viszonylagos egyensúlyban tartására, mint az adóterhek növelése. A lakosság nagy részének nincs más ötlete a túlélésre, mint a társadalmi segély. Emiatt aztán az is szerény körülmények közepette él, aki minden ellenkező külső és belső impulzus ellenére keményen dolgozik. Szegény ország, szegény emberek…

Ám újra bevillannak a pedagógusok tüntetéseinek képkockái. Talán nem is a szegénységgel van a legnagyobb baj! Hanem a hatalmi elit bunkóságával és a sokaság tudatlanságával. A bunkóság nem feltételezi az intelligencia hiányát is. A politikai és gazdasági elit tudja, hogy fölényét, hatalmát csak úgy tarthatja meg, ha iskolázatlan, informálatlan tömeget vezet (az orránál fogva). Az iskolázatlanság azonban már nem szalonképes abban a körben, ahová az elit tartozni óhajt. Ezért vannak ugyan iskoláink, de politikusaink minden igyekezetükkel azon vannak, hogy azok ne tudják betölteni, még részlegesen sem, a feladatukat. Ezért van az, hogy Románia jelenleg a GDP 2,5 százalékát fordítja az oktatásra, vagyis fele annyit sem, mint az uniós átlag. Ne add isten, tizedannyit, mint Finnország, amely épp az oktatás támogatásával menekítette ki állampolgárait a nincstelenségből, s akik azzal hálálják meg a finn elit hozzáértését, hogy hajlandóak jelentős összegű adót a köz javára az államkasszába befizetni! (Mert ők látják, amit mi nem: hogy mire költi az állam a pénzt. Nem magánzsebbe gyömöszöli.)

A napokban levelet kaptam egy aggódó, négy gyereket nevelő anyukától. Ezt írja: „A 21. században élünk, és a tantárgyakon, tananyagon senki nem képes semmit változtatni. Évek óta lapozgatják, magolják ugyanazokat az unalmas könyveket, leckéket. Mennyi fölösleges anyagot bifláztatnak be ezekkel a gyerekekkel! Egyáltalán gondol valaki rájuk? Hogy bírják-e, képesek-e?” A levélíró Vekerdy Tamás nevelési szakembert idézi: „A gyerekeket be kell vezetni ebbe a mai világba, igen, fel kell készíteni, hogy tájékozódni és élni tudjon benne, hogy érdekeit felismerje és érvényesíteni tudja. Tévedésnek tartom ezt a felfogást, hogy a tanításnak, a tanulásnak, az iskolázásnak a gyerekeket a társadalom politikai, gazdasági vagy egyéb elvárásaihoz kell idomítania, szabnia, megfaragnia.”

Ugyanígy tévedésnek tartja az anyuka is, és én is. Egyetértek vele abban is, hogy sok hiányosság van a mostani tanításban. Hogy noha nem szabadna elfelejteni: nem minden gyerek egyforma, ám itt mindenki egy kalap alá van véve, az osztályokban a zseniknek szól a tanítás, a többi nebuló hadd aludjon, mert úgysem érti az anyagot. (Mint már írtam, nem véletlen ez az altatás. A hatalmi elit nyugodtan lophat, míg a tömeg alszik!) Egyvalamiben nem értek egyet az aggódó anyukával. Azzal, hogy azt írja: „A tanároknak nincs türelmük, unott arcképpel bemennek az osztályba, odarakják a diákok másolni, ők pedig előveszik a márkás maroktelefont és bütykölik, óra végén pedig bejelentik, na, amit másoltatok, abból holnap feleltek.” Elismerem, van ilyen tanügyi alklamazott is. Ám ő nem tanító, nem tanár! Csak alkalmazott. Annak az iskolának a végterméke – mellékterméke –, amelynek feladata selejtes tömeget termelni a hatalmi elit megnyugvására.

A Bunkóvár urainak védelmét szolgálja az is, ha megalázzák, meggyalázzák a pedagógusokat. És ebbéli igyekezetük sikerült is. Hova tűnt a tisztelet, amely a jó pedagógust övezte? Pedig jó pedagógus akad ma is. Csak divat lett általánosítva szidni a nemzet napszámosait. Ennek eredménye az a fajta félretájékoztatás is, ahogyan az egyik hírügynökség munkatársa beszámolt a bukaresti tüntetésről: „Magasabb bérekért tüntettek pedagógusok a kormány székháza előtt” – kezdi tudósítását. És nem az a gond ezzel, hogy a fizetés a magasabb, a bér pedig nagyobb, a magyar nyelvhasználat szerint, hanem hogy másodrendűnek állítja be, ami a legfontosabb: azt, hogy az oktatási törvény által is előírt hat százalékos részesedést követelnek a pedagógusok hazai össztermékből a tanügy számára.

Amíg nem követeljük valahányan, hogy a kormány az oktatásra fordítsa a legnagyobb figyelmet, s amíg ez ténylegesen nem történik meg, addig csak mélyül a nyomor, növekednek a terhek. Minden ellenkező híreszteléssel szemben a szegénység elleni küzdelem fegyvere a hasznosítható tudás.

Utána néztem, és megtudtam, hogy a címbeli kérdést neves közgazdászok is feltették. Sőt, meg is válaszolták! Az amerikai Raj Chetty, John N. Friedman és Jonah E. Rockoff arra jutottak, hogy nagyon is sokat ér egy átlagos tanár, sőt, sokkal többet, mint azt elsőre gondolnánk. A kutatók két évtizedet vizsgáltak, ebből az időszakból összegyűjtötték 2,5 millió általános iskolai tanuló tanulmányi eredményeit, továbbá a felnőttként teljesített adóbefizetéseiről és nettó jövedelméről szóló kimutatásait. Az összesített eredmények alapján világosan kitűnik a gyermekeket általános iskolában tanító tanárok hozzáadott értéke. Ezt számszerűsítették is. A gyenge és az átlagos hozzáadott értékű tanárok között a különbség egy-egy osztályra lebontva mintegy 250 ezer dollár! Azaz az átlagos képességű tanárok által tanított osztály diákjai életük során ennyivel több pénzt keresnek meg, mint a gyenge tanár által tanított diákok.

Egy jó tanár a világ egyik legjobb befektetését jelenti – Quod erat demonstrandum. De ki kíváncsi erre a Bunkóvárban?