Bizonyos könyveket időről időre nem illik, hanem újra kell olvasni. Hiszen nem csupán mi változunk az idővel, de a szöveg, az olvasmányélmény is változik velünk, hozzánk idomul vagy épp eltávolodik. Most, hogy újra kézbe vehetjük Márai alapművének tekintett Egy polgár vallomásainak eredeti, csonkítatlan verzióját, az újraolvasás kötelező.

Nagyon sok minden történt az elmúlt bő egy évben a Vallomások körül. Először is az derült ki A teljes Napló kiadása közben, hogy igenis létezik a kötet III. része is. Addig Márai olvasói úgy tudták, hogy ez a Föld, Föld!... címen megjelent kötet, melynek a szerző által megjelölt műfaja (emlékezések) is jelezte a rokonságot. Csakhogy a dolog ennél bonyolultabb volt. Márai ugyanis megírta a III. kötetet, ám később úgy döntött, levágja annak első két fejezetét, és más címmel teszi közzé. Ennek oka: emigrációban nem kívánta, hogy ezt a „szomorú vallomást”, a „magyarságnak ez a vádiratát” idegenek is elolvassák.

A hagyatékban kallódó szövegrész idén (!) jelenhetett meg, hetven év után lett Máraiból ismét kortárs szerző a könyvhéten. A két fejezet ráadásul nagyon is szervesen csatlakozik. Az Egy polgár vallomásai I-II. ugyanis így ér véget: „emlékezni és hallgatni akarok”. A III. pedig azzal nyit, hogy az idők szava miatt fel kell oldania a fogadalmát. Az Anschluss ugyanis olyan folyamatokat indított el, amelyek szinte minden európai polgár életét megváltoztatták.

Tehát van nekünk immár három kötetre szakadt (Egy polgár vallomásai, Hallgatni akartam, és a Föld, Föld!...), ám eredetileg egyetlen és sértetlen műnek készült nagyregényünk. Az összefésülés nagy munkája jelenleg a második szakasznál tart. Most, 1934 óta először vehetjük kézbe a Vallomások első két kötetének teljes és eredeti szövegét. Márait ugyanis nem sokkal a II. kötet után megjelenése után egykori nevelője, Stumpf György perbe fogta. Az ítéletnek csak egyik következménye volt a jelentős pénzbírság megfizetése, a másik ennél is súlyosabb: 1940 óta egy „javított”, igazából kilúgozott és óvatosabb szöveget olvashatunk. (Az olaszok szerencsésebbek voltak, ők eleve az eredeti verziót fordították le.) A Helikon kiadó ezt teszi most jóvá: végre együtt olvashatjuk az eredeti és a csonkított kiadást (a szövegben feltüntetik a változtatásokat, a kényszerű finomításokat). Így egyrészt visszakapjuk az eredeti neveket, másrészt pedig a jóval őszintébb és keresetlenebb vallomást, a kimetszett részekkel, akár teljes fejezettel együtt.

A munka viszont akkor ér véget majd, ha jövőre, díszdobozban kézbe vehetjük az immár teljes művet. A legnagyobb probléma a Hallgatni akartam összefésülése az akkori kiadás érdekében átdolgozott Föld, Föld!...-del. Itt ugyanis nagyobb a döccenés. Jobban eltávolodtak egymástól az eredetileg egy testnek szánt részek. Talán vissza kell térni itt is az eredeti szándékhoz, az eredeti változathoz. Nem irigylem Mészáros Tibort, aki eddig is emberfeletti munkát végzett a hagyaték kezelésében, hogy milyen döntést hoz majd: figyelembe veszi az írói átírásokat, amelyek javítottak a szövegen, vagy a döccenőmentes összeillesztést választja, egy talán nyersebb változattal.

A munka elvégzése azonban nem csak a magyar olvasók miatt kötelező feladat. Márai ugyanis azóta diadalutat jár külföldön is, világirodalmi rangú szerzővé emelkedett, így egyáltalán nem mindegy, figyelmeztet a mostani kiadás Utószavában Fried István, hogy melyik szövegváltozattal szembesül az európai könyvpiac, a kritikusok és az olvasók. Már csak azért sem, mert jelenlegi kedvenc mondatomat eddig nem is tartalmazta az alapmű. A Hallgatni akartam a harmincas éveket járja körbe, a lassú őrületet, amely alig várja, hogy kitombolhassa magát. Olyan kényes témákat, mint a Kassára bevonuló magyar hadsereg fogadtatása, az örömujjongás jóval szomorúbb utóízeit. Vagy a születő zsidótörvények és a nyomukban elharapózó közhangulat. Hogy lassan semmiféle munkát nem vállalhatnak. És ez lassan eléri a fővárosi cirkuszt is. Ahol kiderül: zsidó nem lehet törpe.

Ebből az egyetlen mondatból többet megértettem az akkori Magyarországból, mint sok más vaskos kötetből. Sokkal élesebben szembesültem saját visszavonhatatlan törpeségünkkel.