Sokan ismerik a tegnapi, tegnapelőtti slágert „Sono un Italiano, un Italiano vero.” Olasz vagyok, igazi olasz. Dalolta egy férfi, aki valószínűleg így is érezte. Mert mit is jelent vérbeli, valódi, hamisítatlan igazi olasznak lenni (legalább is szerintünk)? Széleskedvű, vidám, temperamentumos emberre gondolunk, aki szereti dalt, a táncot, a mókát, jól és szívesen énekel, hősszerelmes típus, optimista, művészetkedvelő, művészetművelő, hazája tele van római és középkori, reneszánsz műemlékkel, maffiózó, bankár, nyitott autókkal száguldozó, könnyű csinos nők, csupa Lollobrigida, szalmaláng lelkesedésű, hamari beszédű, hangoskodó alakok. Közhelyekkel, gyűjteményes banalitásokkal rukkoltunk elő: nem kizárólag olasz tulajdonságok.

Mindez a minap jutott eszembe Milanóban, miközben a városban bolyongtunk, nézelődtünk, a villamoson vagy földalattin utaztunk, belekeveredtünk a turisták által nem frekventált negyedek sodrásába.

Rengeteg bőrszín, sokféle emberfaj, Európán kívüliek túlnyomó többségben. Jól-rosszul beszélnek olaszul. Egy délamerikai indiánszerű fickótól kérdeztük meg, merre jár a 9-es busz Bergamóban, a szállodát kínaiak bérlik, ők állnak recepciónál, ők töltik fel a svédasztalos reggelizőtermek állványait selyemsonkával, sajttal, croissanttal, vajjal, krémtúróval. Az afroázsaiak és az apró ázsiaiak rendszerint egy helyre tömörülnek, a metrókocsi egyik sarkában este, mikor hazafelé tartanak a munkából, holott itt az ókor óta ismeretlen az amerikai típusú szegregáció. Veronában egy horvát takarítónő talán zágrábi anyjával tárgyalta meg a családi ügyeket telefonon. Nem szóltak rá, tessék olaszul csevegni. Már látni színesbőrű rendőröket és vágottszemű közlekedésrendészeket, közterület-felügyelőket, carabinerikat is, akik pont úgy bírságolnak, mint a vero italiano kollégák.

És akkor logikus a dilemma: miként magyarázza el majd a bevándorlóknak – a félévvel korábban bevándorlók fiának – a történelem, az állampolgári nevelésért felelős oktató vagy az irodalom tanára, hogy ők mind, akik Itáliában laknak, Romulus és Remus leszármazottjai, akik büszkék lehetnek római őseikre, hiszen elvitték a civilizációt az ókori világ legtávolabbi sarkába, ahová eljutottak hódító hadjárataik során. És ők, az olasz géniusz kései leszámazottai, a Michelangeloé vagy a Raffaellóé, akikről a bantu osztálytárs őse/családja nem is hallott, ui. amazok még a totemállatra voltak büszkék avagy azt félték, ültették körül tabukkal.

Nehéz lehet ezzel a vegyes, sokszínű, az európai típusú hagyományos hazafiságot még csak hírből sem ismerő társasággal még egyszer megkóstoltatni a fasizmust. Nem lehet őket kiszorítani, leigázni, nem lehet többé befűzni üres és ócska italo-centrikus, exkluzív szólamokkal. (Ugyanez elmondható Franciaországról, Portugáliáról vagy Spanyolországról is.) Akár tetszik, akár nem a lakosságnak vagy bizonyos csoportoknak, bevándorlókat befogadó államok lettek, akik egykor maguk küldtek bevándorlókat a Újvilágba. (Ugyanez aligha mondható el ma már Oroszországról, ahol az újjáéledő nagyorosz nacionalizmus pogromszerű rohamokkal védekezik a belső gyarmatosítással gyökértelenné tett kaukázusiak ellen.)

Az európai liberalizmus elvégezte a dolgát: megkeverte a nemzetállamok etnikai arányait, nemzetileg, nyelvileg, szokásrendekben sokszínűvé tette, a sok variánssal számolnia kell a politikának és a gazdaságnak, a kultúrának és az oktatásnak.

Nem voltam olasz iskolákban, s aki volt, valószínűleg nekem ad igazat, az iskola, ha nem egyházi (katolikus, kolostori), nem kísérletezik a 19. századtól örökölt hazafias, Itália-centrikus vagy nacionalista módszerekkel, szólamokkal. Kultúrfölénnyel. Szívhez szóló irracionális olvasmányokkal, pusztán lobogó versekkel már nem lehet sikereket elérni.

Számokkal talán, tényekkel, munkahelyekkel, biztonságérzettel, demokráciával oktatnak. És gazdasági sikertörténetekkel. Az Afrikából, Indiából épp csak tegnap érkezett menekült az utcán szocializálódik, a tévé hatására válik olasszá. Megtanulja az állam nyelvét, de az állammal semmiféle közösséget nem érez, mert az nem az övé és nem is lesz azzá mindhalálig.

Majd egy második vagy harmadik nemzedékben születik valamilyen új identitású egyénekre bomló Itália (Franciaország, Portugália, Dánia stb.), amely semmiben sem hasonlít a 19. századtól örökölt öntelt Európához, a nemzetállamokra szétszabdalt nemzeti önzés-szigetekhez.

Azt persze nem garantálhatom, hogy jobb lesz – csak nagyon más.