Egyik szemem sír, a másik nevet, ha az egyre terebélyesedő amerikai lehallgatási botrányra gondolok. Egy ideig szorgalmasan követtem, hogy ki ki után kémkedett, de lassan kezdem elveszíteni a fonalat, mert mára csak az biztos, hogy mindenki próbált mindenkit megfigyelni és lehallgatni, csak egyesek jobb eredményeket értek el az ősi mesterség gyakorlásában. Mert mint tudjuk, a prostitúció és a kémkedés egyidős az emberi társadalommal, s mi, késői utódok, mindkettőt féltve őrizzük és műveljük. Amióta pedig egy feltűnésre vágyó, hivatali esküjét megszegő ifjú amerikainak köszönhetően mindenki számára kiderült, hogy ebben, mármint a kémkedésben, az amerikaiak az igazi bajnokok, az egész világ megsértődött.

Nekünk, egyszerű halandóknak valóban döbbenetes volt szembesülni azzal, milyen mélységekig figyel a Nagy Testvér, de a szaporodó, szenzációsabbnál szenzációsabb bombahírek azt látszanak bizonyítani, hogy egy bizonyos szinten felül már műbalhé az egész.

Az európai és nem európai szakszolgálatoknak vagy az illetékes parlamenti bizottságokat felügyelő politikusoknak eddig is kellett hogy legyen fogalma arról, mit is jelent a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemnek nevezett folyamat. Utóbbiak azt is tudták, vagy legalábbis sejtették, mit művelnek a sajátjaik, hiszen az ehhez szükséges költségvetést mégiscsak a parlamentek biztosítják számukra, a felhasználásról pedig elszámolási kötelezettsége van minden hírszerző és kémelhárító ügynökségnek.

Nem is volt semmi különösebb hivatalos felháborodás, akkor sem, amikor kiderült, hogy az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) nem zavartatta magát olyan apróságoktól, mint határ és más állampolgárság, munkáját az egész világra kiterjedően, zavartalanul (és mi tagadás, profi módon) végezte. Persze, civilek, jogvédők és néhány ellenzéki politikus azonnal tiltakozott a magánszféra ilyen mértékű meggyalázása ellen, hirtelen dél-amerikai banánköztársaságok vezetői váltak az alapvető emberi jogok és demokrácia élharcosaivá, de Európa nagyjai mélyen hallgattak, ápolva a transzatlanti kapcsolatokat – mindaddig, míg napvilágra nem került, hogy Angela Merkel magántelefonját is megfigyelés alatt tartotta több mint tíz éven át az NSA, s a WikiLeaks le nem közölte az Európába telepített amerikai lehallgató központok térképét.

Ez azért már sok(k) volt, s egyben nagy blama az európai szolgálatoknak. Mert hát mit csináltak annyi költségvetési pénzzel a tisztelt urak és hölgyek, ha saját vezetőiket sem tudták megvédeni a nagy testvér, a barát ellen; ha annak emberei az orruk alá tudtak telepíteni és észrevétlenül tudtak működtetni egész lehallgató központokat? Józan paraszti ésszel csak arra tud gondolni a szegény európai adófizető halandó, hogy mindez vagy színjáték, vagy egyenesen az amerikai költségvetésbe kellene fizetnünk adónk egy részét, hiszen úgyis csak ők képesek megvédeni bennünket baráttól-ellenségtől egyaránt. (De hát minek is ellenség annak, akinek ilyen barátai vannak!?)

Ha nem színjáték az egész, és az európai szakszolgálatok valóban nem tudták, milyen mélységig és mértékig van jelen felségterületükön az NSA, akkor tényleg nagy a baj, és nagyon nagy szükségünk van a transzatlanti viszony ápolására, mert akárcsak katonai-védelmi téren, a terrorizmus ellen is csak Amerikára számíthatunk. Ha pedig tudták, akkor most hülyét csinálnak belőlünk. Lehet, hogy az igazság valahol félúton van, s csupán az verte ki az európai biztosítékot, hogy maguk (London-Párizs-Berlin-Amszterdam-Róma stb.) sem voltak tisztában azzal, hogy a haver nagy testvér valójában korlátlan lehetőségekkel rendelkezik, s ott lépi át és annyira a kialkudott vonalat, ahol és amennyire akarja.

Márpedig miért ne akarná, ha fordítva sem más a helyzet? Épp tegnap derült ki, hogy a berlini brit nagykövetség tetején is működött lehallgató központ, ők is ugyanolyan kíváncsiak voltak a szövetséges németekre, mint a tengeren túliak, csak nekik vélhetően nem volt kapacitásuk a kancellár mobilja adatainak megfigyelésére is. Ám a szándék a fontos, s ez is elég bizonyíték arra, hogy ősidők óta semmi sem változott ilyen téren, csak ma már a lehetőségekben iszonyatos különbség van.

A történet tragikomikus része számomra ott kezdődik, hogy miközben lelepleződött, hogy demokratikusnak hitt társadalmaink ezer sebből véreznek, az önmagát nagyhatalomként egyre erőteljesebben újrapozícionáló Oroszország hirtelen az emberi jogok élharcosává vált Snowden befogadásával, s azzal, hogy az orosz hírszerzés nem lepleződött le. Vajon hogyan zajlik majd le a következő Putyin-Obama, vagy Putyin-Cameron, Putyin-EU vezetők találkozó? Ki oktat majd kit alapvető emberi jogokból?