Brâncuşi alighanem elsárgulna – nem az irigységtől, hanem a dühtől. Történt ugyanis, hogy nagy hirtelen sárga lett târgu-jiui remekműve, a Csók kapuja.

A világhírű szobrot restaurálása közben lemosták, amivel nem is lett volna baj, a szobrokat időnként meg kell tisztítani. A gondot csak az jelentette, hogy mindehhez román szakemberek láttak hozzá, akik – akárcsak a gépkocsit a szervízben – magasnyomású vizet használtak, aminek hatására a szoborból apró darabocskák váltak le, a belső struktúrát biztosító fémszerkezetből pedig a rozsda a felszínre került, így sárgult be aztán a Csók kapuja.

Ez már önmagában is igen nagy baj – a román szakembereknek ráadásul fogalmuk sincs arról, miként távolítsák el a sárga színt –, még nagyobb a baj azonban, hogy a szobrot jövőre az UNESCO világörökség-listájára akarták ajánlani. Most nem tudni, mihez kezdenek majd a sárgaságba esett szoborral.

A restaurálásért felelős romániai kulturális örökség országos bizottsága, valamint a restaurálást kivitelező intézet természetesen egymásra hárítja a hibát, a vétkes pedig – jó dâmboviţai szokás szerint – feltehetően a halott lesz, vagyis Brâncuşi; miért kellett neki világhírű munkát Romániára hagynia!

Brâncuşi, a nagy szellemekhez illően, mintha mindebből valamit jó előre megérzett volna, így aztán még idejében Párizsban telepedett le, az európai kultúra fellegvárában.

Mit is keresett volna Romániában, ahol az ötvenes évek derekán Bukarest megtagadta művészetét. Ekkor ugyanis  Brâncuşi 230 alkotásból álló életművének hazahozataláért – a szobrot magasnyomású vízzel locsoló „szakértőkhöz” hasonló emberekből álló – pártküldöttség utazott Párizsba. A Teohari Georgescu belügyminiszterből és a párt jövőbeni ideológusából, Leonte Râutuból álló küldöttség hazatérve arról tájékoztatta Gheorghiu Gheorghiu-Dej pártvezért, hogy bármely tanulatlan parasztember képes a Brâncuşi-éhoz hasonló szobrokat faragni. A román kulturális élet akkori „oszlopos tagjai” dekadensnek minősítették Brâncuşi-t, a végítélet pedig a művek visszautasítása lett, mivel azok „semmiben sem szolgálják a romániai szocializmust”. Brâncusi szavai akkor is, most is beigazolódtak: a románoknak fogalmuk sincs róla, mekkora értéket hagyott hátra.

Választási kampányfogásnak viszont kiválóan megfelel Brâncuşi. Így történhetett meg, hogy a Târgu-Jiu polgármesteri tisztségre pályázó nacionalista írócska, Laurian Stânchescu tavaly ígéretet tett rá, hogy hazahozza Brâncuşi hamvait a párizsi Montparnasse temetőből – ahol évente többezren látogatják meg sírját – szülőfalujába, a gyakorlatilag megközelíthetetlen, névtelen Hobiţába. (Stânchescuról még csak ennyit: nem lett polgármester, de 2016-ban ismét próbálkozik, kampányát idén már is kezdte: néhány főből álló „menet” élén mezítláb tette meg az Avram Iancu születési helye és sírja közötti száz kilométeres utat).

Az ötlettel – mondom, választási év lévén – egyetértett az akkori művelődési miniszter, a parlamenti tisztségre pályázó Puiu Haşotti, valamint Gorj megye parlamenti jelöltje, Victor Ponta. Utóbbi, immár miniszterelnökként, kormánya nevében máris húszezer eurót fizetett egy ügyvédi cégnek a hazahozatal ügyintézéséért.

Csakhogy Romániában még arra az egyszerű kérdésre sem tudják a feleletet, hogy francia vagy román állampolgár volt-e halála pillanatában Brâncuşi. A kivándorlása idején életben levő román törvények értelmében a más állampolgárságot felvevő személyt megfosztották román állampolgárságától. Az Országos Állampolgársági Ügynökség azonban erre vonatkozóan semmiféle iratot nem talált. Márpedig jövőre újabb választási év következik, az pedig igencsak ellehetetlenítené az ötletet feltehetően ismét felmelegítők dolgát, ha Franciaországtól francia állampolgár hamvait kérnék ki.

A románokról pedig mindezek után csak ennyit: szegények és ostobák voltak és szegények és ostobák maradtak. Mindezt persze nem én mondtam; Brâncuşi fakadt így ki, utolsó hazai látogatása alkalmával...