„Valami baj van a védelemmel” – idézte egyik barátom egy másik mondatát, amikor Hollandia 8–1-re porolta ki Magyarországot. Egyetemisták voltunk, a csapatunk már vagy hét gólt kapott, amikor a székely ember száján kifutott a mondat. Valami baj volt kétségtelenül.

Nem láttam a mérkőzést (kiment belőlem az a vad, gyilkos rettegés, mint a költő mondja, hogy vajon mi lesz egy meccs végeredménye, és amikor a magyar válogatott játszik, hát amúgy is ritkán élünk át oltári izgalmakat), de meglepett az az áradat, amely követte. Nahát, Egervárinak sem, ugye, én mondtam, hogy Egervári biztos nem, a szocik tették tönkre meg Gyurcsány, ó nem, nem, Orbán és a Fidesz.

Az biztos, hogy a jelenlegi kormány nagy mellénye és arroganciája nem tett jót a focinak sem. De hát magyar foci évtizedek óta nincsen, legalábbis azóta, amióta olyanok játszottak benne, mint Détári és Esterházy.

Akkor még mindenki a magyar válogatottban játszott. Ma már valahogy másképpen van. Akkoriban a nagy nevek és a nagy játékosok kiemelkedtek a mezőnyből, de azért ott voltak, benne a csapatban. Ma már bele sem tudnak kerülni. Huszti vagy Szabics vagy Dzsudzsák jók külföldön, de ha a válogatottal játszanak, vagy nem jók, vagy nem elég jók – játszanak, a csapatot mégsem tudják magukkal húzni. Szinte félve írom le, olyan makójeruzsálemi a különbség, de Németország, Olaszország vagy Spanyolország (hogy Hollandiát ne hozzam szóba ezúttal) csapatok: mindenki a helyén van és mindenki ugyanazt a játékot játssza.

A szolidaritás nagyon elhalványult magyar földön, a hit, hogy mindannyian ugyanazért futunk, hogy bízhatunk egymásban, hogy amit játszunk, nem puszta formalizált rúgása a labdának, annál jóval több: labdarúgás. A fentebb példaként felhozott csapatok (és még néhány válogatott) nem egyszerűen birkanyáj, amit a pályára tereltek, amelyik látja a labdát, és tudja, mintha kellene valamit kezdeni vele.

Nem a hazáról beszélek, mert a haza mostanában leginkább félkatonai szervezetek, ostoba püspökök, elkurvult művészek és karrierista politikusok apanázsa. Hanem egyszerűen az örömről, arról az örömről, hogy együtt lehetünk, hogy Magyarországért vagy Manchesterért játszhatunk, hogy belefeledkezünk valamibe, amibe élvezet belefeledkezni.

Belefeledkezni azonban csak abba lehet, amibe bele merjük vetni magunkat, amiben csalódhatunk ugyan, de ha ezt sejtjük, akkor is átadjuk magunkat neki, sodródunk vele. Aki nem bízik az örvényben, az megfullad – tertium non datur. És a magyar válogatottnak egyre nagyobb gyakorlata van a megfulladásban. Emlékszem, egyszer a Pestre menő mikrobuszban a sofőr talán a Slágerrádiót vagy a Danubiust hallgatta, és egy hasonlóan történelmi magyar vereség után (már nem tudom, melyik volt az, tele vagyunk történelmi vereségekkel, valósággal tocsogunk bennük, és még örülünk is nekik) a riporter Farkasházy Tivadart hívta fel. „Mindenki lesz kapitány”, mondta Farkasházy, mert akkor is azt találták a legjobb megoldásnak, hogy kapitányt váltsanak. „Te mikor vállalnád?”, kérdezte a rádiós. „Bármikor”, csattant a válasz szinte a kérdéssel egyidőben.

Igen, mindenki szövetségi kapitány kellene hogy legyen legalább egyszer. Most már erdélyiek is kaptak állampolgárságot, rajta hát! A magyar foci nem lesz jobb, de lehet gyakorlatozni.