Posztkommunisták, ultraliberálisok, kretének – csupa ékes jelző, amivel a Fidesz-közeli Civil Összefogás Fórum sajtótájékoztatóján dobálóznak a jobboldaliak, tragikomikus módon éppen az új Békemenetet kihirdetendő. Mégsem ezek a szavak ragadják meg a figyelmem, hanem Fricz Tamás, a XXI. század Intézet igazgatójának kreatív kifejezése: a másságimádó.

Arra gondol tudniillik, hogy azok a harcos lelkek, akik az etnikum, bőrszín, világnézet, szexuális irányultság mentén ítélőket torkollják le nap mint nap, már nem is egyszerű védelmezői, hanem imádói annak, ami más. Ez vélhetően egy lépésre van az öngyűlölettől, kettőre az ártatlan védelmezéstől, és valahogy úgy működik, hogy a székely legény titokban bukovinai dallamokat fütyül tisztálkodás közben, a jó katolikus Luther Mártont olvas egy romkocsma mélyén, aki pedig a lányokat szereti, holnaptól a fiúkat fogja (és ezzel máris oda a család, a nemzet, a haza).

Tamás Gáspár Miklós azt írja Törzsi fogalmak című könyvében, hogy „az idegenek elsősorban nem azért idegenek, mert tőlünk különböznek, hanem azért, mert egymástól is mernek különbözni”, azaz nem elég, hogy valami gyanús utat járnak be, és más mítoszok neveltjei, de ráadásul sokfélék, valósággal megzavarják az ember nyugalmát. Ő persze elsősorban a nemzetekről beszél, de ez a séma alkalmazható minden másra is, a vallási sokszínűségtől a szexuálisig.

Az idegentől, a mástól való félelem persze evolúciós hagyaték, ilyenmód azt is mondhatnánk, hogy a legitimitása a mai napig fenntartható. Mindebbe azonban Darwin zavarhat be, aki éppen A fajok eredete című könyvében tisztázza, hogy jól elkülöníthető fajok valójában nincsenek: „én a faj kifejezést önkényes kifejezésnek tartom, amelyet csak kényelem kedvéért alkalmazunk egymáshoz nagyon hasonló egyedek csoportjára”. Vonatkoztassuk mindezt a különböző társadalmi rétegekre és etnikumokra, és máris érthetőbb lesz, hogy mindannyian ugyanannyira hasonlók is vagyunk, mint amennyire különbözünk.

Eszembe jut erről Kallós Zoltán válaszúti múzeuma, amelyet nemrég tekinthettem meg, és bevallom, csodálattal vizsgálgattam. Gyűjteménye éppen azt mutatja meg, hogy az erdélyi változatosság – amelyben ugye egyik vidék, egyik falu a másikhoz képest a „más” – milyen gazdagságot adott nekünk. A múzeum több szobából áll, amelyek első látásra is különböznek egymástól, legyen szó a színek, a minták világáról, a hangulatukról. Mindegyik szoba ámulatba ejtett, az is, amely ismerős volt, és az is, amely számomra idegen kultúra töredékeit őrizte meg.

És ha hiszi Fricz Tamás, ha nem, én sem vagyok másságimádó, legfennebb ”másságvédő”, „másságelismerő”, vagy éppen „másságelfogadó”.

Ha pedig éppen olyan társaságban hangzott el ez a kifejezés, amely a jelenlegi magyar kormány védelmében szólalt fel, hadd lepjem meg őket: a Fidesz az a párt, amelyik két évtizede dolgozik az erdélyi magyarok mítoszának terjesztésén, ez a mítosz pedig nem csak, hogy távol áll a valóságtól, de éppen mássága miatt lett közkedvelt a jobboldali magyarországiak körében. Másságimádók volnának tehát?

(A Vélemény rovatban megjelent írások nem feltétlenül a szerkesztőség véleményét tükrözik.)