Pamfil Şeicaru, a két világháború közötti román publicisztika egyik meghatározó egyénisége, az egykori Curentul alapítója és főszerkesztője valamikor a múlt század harmincas éveinek második felében a következő megállapítást tette: „A Vörös Hadsereg nem a forradalmat, még csak nem is a kommunista ideológiát akarja exportálni Európa nyugati felébe, hanem a pánszláv terjeszkedésnek, az orosz hegemóniára törekvésnek az eszköze”. Fontos és minden bizonnyal jelentős igazságtartalmú, nagy realitásérzékre valló megállapítás volt ez a nemzetállamok korában.

Közel nyolcvan évvel Şeicaru próféciája után megállapítható, hogy sem az internacionalista ideológiák, sem pedig a különböző nemzetközi intézmények (NATO, EU, ENSZ) megjelenése nem volt elégséges ahhoz, hogy a nemzetállami gondolkodásmódot, a kormányok nemzeti – vagy olykor kimondottan etnikai – prioritásait akár csak korlátozza. A Szovjetuniót sem a kommunizmus, sem pedig a glásznosztyk vagy a peresztrojka nem tudta egyben tartani, amikor a belső és külső politikai helyzet lehetővé tette a tagköztársaságok önállósodását. Oroszország és Nyugat-Európa szembenállása a kommunista ideológia kimúlta után sem szűnt meg. Hasonlóképpen nemzeti és etnikai okai voltak Németország egyesülésének, Csehszlovákia szétválásának és a hihetetlenül kegyetlen jugoszláviai polgárháborúknak.

Az Európai Unió válságának leginkább látható oka is az, hogy a tagállamok nem hajlandók átadni szuverenitásuk nagyobb részét a közösségi vezetésnek, ennek hiányában viszont az nem tudja hatékonyan kezelni a különböző lokális gazdasági vagy egyéb természetű válságokat. Megfigyelhető például, hogy azok az ádáz, sokszor éjszakába nyúló viták, amelyek a közösség agrárpolitikájának kialakítását vagy a közös költségvetés elfogadását övezik, visszavezethetők az EU markáns alapító tagjainak (Franciaország, Németország) gazdasági érdekellentéteire. Sok esetben a közösségi érdekeket sikerül is alárendelni egyik vagy másik állam nemzeti érdekeinek, vagyis „a nagyok” a közösségi szabályozás eszközét „a kicsikkel” szemben alkalmazzák s ebből további, feszültségek származnak.

Megállapítható tehát, hogy bár nyolcvan év alatt történt némi elmozdulás a világon a globalizáció irányába, a nemzetállamok – Románia kivételével – papíron már nem is léteznek, a nemzetállami gondolkodásmód alapvetően nem változott. Ennek a szemléletnek a másik jellemzője a nemzetiségi politika, ami egy nemzetállam esetében az asszimilációt, a homogenizálást célozza. A nemzeti kisebbségek védelmével kapcsolatos nemzetközi szabványok (az Európa Tanács Kisebbségvédelmi Keretegyezménye, vagy a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Kártája) egyrészt alacsony szinten biztosítják a nemzeti kisebbségek jogait, másrészt pedig az ET nem rendelkezik hatékony ellenőrző mechanizmusokkal. Elég megfigyelni a jelentős nemzeti kisebbségekkel rendelkező európai országok népszámlálási adatainak alakulását, s kiderül, hogy a kisebbségek számaránya mindenütt csökken (kivétel itt-ott a roma kisebbség, amelyik azonban – megfigyelők szerint – sajátos helyzetben van, sok esetben nem a romák száma, csak a roma identitásukat vállalók száma lett nagyobb). Ez a jelenség nem függetleníthető az államok nemzetiségi politikáitól.

A nemzetállami politikai modell, illetve az Európai nagyhatalmak tágasabb nemzetközi lehetőségei, amelyeket nem egyszer mások rovására érvényesítenek, vezethetett el ahhoz a frusztrációhoz, amelyet ki tudott használni néhány olyan politikus, aki a karrierjét az EU-ellenes retorikára és egy autoriter, keresztény, konzervatív állam kimunkálásra alapozta. Ennek a kurzusnak ma – Lech Kaczyński, volt lengyel államfő tragikus repülőszerencsétlensége óta – Orbán Viktor a legreprezentatívabb egyénisége, aki napjainkban Magyarországot viszi egy igencsak veszélyes gazdasági kalandba, államosítva, majd szétosztva az ország erőforrásait a saját politikai kamarillájának tagjai között.

Ugyanakkor nem nehéz észrevenni, hogy a „második Európa” országaiban az euroszkepticizmus, a nacionalista retorika előretörése  fenyeget. Jól jelzi ezt a jelenséget Dan Diaconescu Néppártjának a sikere a tavalyi választásokon, de a társadalmi igények iránt nagyon érzékeny USL magatartása is, amely valósággal halmozza a kisebbségellenes gyakorlatot, legyen szó akár Péterfi Tünde megbírságolásáról, akár a várad-olaszi temető parkosításáról.