Hiúság: író a neved.

Úgy bukkan fel egy nap reggelén, mintha csak influenza lenne. Egy megszokott kórság, amely majd végigsöpör a testen. Aztán mégis marad, dacára minden pirulának, teának, ráolvasásnak. Előbb egy tompa rossz érzés, hogy senki nem hív fel. Hogy mennyire egyedül maradtál a félbehagyott műved fölött. És semmi ötlet, amit tovább gördíthetné azt a mérhetetlen súlyt. És tényleg senki nem ír levelet, küld üzenetet, nem kér interjút, nem hív felolvasni vagy csak mondana pár rajongó szót az egyre veretesebbé váló műveidről. Hogy már az örökkévalóság is méltatlan hozzád.

Aztán, bár eddig nem nagyon törődtél vele, feltűnik, hogy másnak bezzeg fut a szekér. Hogy a csapból is ő hörög. Hogy megint amaz kapta az évek óta neked járó díjat, hogy emezt meg szétszedik az olvasók, pedig évek óta nincs egy rendes mondata. És megint azt hívták a külföldi vásárra, akiről itthon mindenkinek megvan a véleménye. A kritikusok szemtől szembe persze dicsérik, de ahogy elfordul, már mondják is, hogy új regénye a széthullás szélén, alakjai unalmas konzervfigurák, gondolatai penészes gyümölcsök.

És akkor ez végre jó. Ellenőrizni persze nem tudod, mert nem veszel más könyvét a kezedbe, már a gondolattól is kiver a víz, hiszen az akár még remekmű is lehet, annál pedig nincs rosszabb. Aztán azon veszed észre magad, hogy egyre több vilmoskörtét fizetsz a legfőbb kritikusnak, sikerlisták eldöntőinek, a feleségének, és csokit veszel a gyerekeidnek, csak mondjon már végre valamit a második, még nagyobb szabású regényedről, amit még meg sem írtál.

Hívni kezded a szerkesztőket, elejted mondatokkal hívod fel a figyelmüket arra, hogy pokoli rég szólaltál meg az újságban, pedig most még mondandód is lenne. És már tudod előre a karakterek számát (kolumnánál lejjebb nem adod), az interjú címét, kiválasztottad a fotódat, de egyébként pont olyat szeretnél, amilyen a múlt héten volt az írófejedelemmel a címlapon. Na hiszen! S bár csak eredetileg csak egy mondatot szántál volna arra, hogy ma már senki sem lehet fejedelem, hiszen csak talpasok vannak, egyszerű tollforgatók, szerencsésebbek és pechesebbek, mert úgyis az utókor dönti majd el, hogy ki volt, ki lehetett a meg nem értett fejedelem, mégis egyre jobban duzzad a monológod, már elindult az okos észrevételeid lavinája. És már észre se veszed, hogy senki nincs a túloldalon, a süket vonal serceg a füledbe. Egy ideig még beszélsz lendületből, mert így legalább nem vágod a földhöz a készüléket.

Persze azonnal bosszút állsz. Kiírod a fészbúkra, hogy a szerkesztő mekkora állat, évek óta semmit nem olvasott, képtelen észrevenni az értéket, az ízlése rémes, a felesége csámpás és halszagú. Estig számolod a lájkokat, néha felhívsz egy-egy ismerőst, hogy esetleg elolvashatná ő is a posztot, s ha egyetért vele, amit nagyon remélsz, akkor talán ő is csatlakozhatna. Most. Azonnal.

Aztán leveszed az íróportrékat a faladról. Akik eddig az általad is csodált érzékenységet, az alkotás derűjét vagy épp emészthetetlen kínjait tükrözték vissza, most mind csúfolódó bohócokká válnak. Keresztülnéznek rajtad, pedig épp most intézted el, hogy megkapd a kilencedik kerület művelődési házának nívódíját, és esélyed van a keresztre is a lánccal, amit kimondottan halál után osztogatnak özvegyeknek, kisírt szemű örökösöknek.

Egyáltalán miért van olyan sok író, töprengsz el végül. Csak Kínában kétmillió. Nem is vagy képes felfogni a számot. Te, jó ha ötöt engedélyeznél. És még tízet itt-ott. Amerikában, mondjuk, hogy ne sírjanak. Miért is gondolják olyan sokan, hogy fontosak lennének? Hogy az életük nem tucattermék? Puszta vegetáció! Hogy ki tudnak metszeni belőle valami hasznosat, messzire mutatót? Valamit, amit elbír a papír.

Aztán csak a kurzor villog vádlón. Egy másik világból küldi monoton morzejeleit, mely világ egyre elérhetetlenebb. Pedig hát épp te teremtenéd meg.

Isten ujján lennél a köröm, motyogod éjjel, álmatlanul forgolódva. Hogy amikor megérinti az életlen anyagot, te legyél az első.

Másnap pedig dühösen megírod az egészet. És próbálsz nem gondolni az utána jövő csendre.