Szőcs Levente: Szolidaritás, aprópénzre váltva

Olvasom, hogy az 1500 lejre megbírságolt „civil aktivista” hamarosan nyilvános pénzszámoló kalákát szervez, s amíg erre alkalmas helyet talál, a tömbház-lakásában gyűjti az aprópénzt, „amit gondosan szétpakolt, hogy a súly ne veszélyeztesse az épületet”.

Hiába, ha egyszer a magyar szolidaritásra adja a fejét, akkor ott szétpakolás lesz!

Azért enyhén ironikus, hogy a "kitolni készülő" mindenekelőtt saját magával tolt ki. Persze ettől a "nemes cél érdekében" aprópénzt gyűjtők lelkesedése lehet töretlen. Akad olyan kommentelő is, aki szerint, ha a rendőrségen számolnák meg a sok aprópénzt, az „dupla haszon” lenne. Amikor itt szimpla haszon sincs!

A szolidaritás persze fontos, főleg annak, aki szolidaritást vállal. Nem véletlen, hogy a közösségvállalás mondhatni reneszánszát éli napjainkban. Nincs olyan mindennapi ügy, amivel ne lehetne összegyűjteni rövid idő alatt néhány száz, ezer, tízezer aláírást vagy lájkot.

Csakhogy néha nem ártana odafigyelni, hogy kivel-mivel vállalunk szolidaritást. Ha ugyanis kiállunk valaki mellett, azzal jelezzük, hogy egyetértünk vele. Első látásra Lakó Péterfi Tündével is csak egyetérteni lehet, hiszen a kétnyelvűségért küzd. De vajon tényleg azért küzd?

Nem tudom, Marosvásárhelyen hogy van ez, de a bukaresti piacon semmilyen nyelven nem tüntetik fel a zöldségek vagy a gyümölcsök megnevezését. Gyermekkoromban a Széchenyi téri piacon is „személyi” nélkül felismertük a murkot vagy a káposztát. Az iróniát félretéve: ez a kezdeményezés nemcsak triviális, hanem veszélyes is, mert az intézményesített – tehát mindenki számára egyformán elérhető – anyanyelvhasználat helyébe az értelmetlen magánakciókat helyezi.

A sajtó által hirtelenjében civil aktivistának kikiáltott hölgy – aki nem kis szerénytelenséggel ezekben a napokban „történelmet ír” –, kérte például, hogy az őt megbüntető rendőr magyarul járjon el? Pedig megtehette volna. Ha fontos neki a kétnyelvűség!

Az egyik kolléga azt írja: „Az eset kapcsán egyértelmű, hogy a nyelvi egyenjogúságunkért vívott küzdelemben a civil szféra a politikum előtt jár, az utóbbi csak kullog az események után, egy-egy semmitmondó nyilatkozatnál többre nem futja tőle…". Nem csak a fenti példa cáfol rá erre. Ha a civil szféra annyira elöl járna, nem a pénzbírság kifizetésére gyűjtene, hanem a szankció érvénytelenítésére. Az ugyanis tényleg abszurd.

Olvasom, hogy a megbírságolt hölgy biztosra veszi – még a pénzszámoló kaláka előtt vagyunk –, hogy az összegyűlt pénz sokszorosa a kifizetendő bírságnak. "Társaimmal megegyeztünk abban, hogy az anyanyelvhasználat népszerűsítésére, és ha kell, az anyanyelvhasználat kiharcolására fordítjuk a támogatást" - nyilatkozta az MTI-nek. Kedves Tünde, az anyanyelvhasználat ki van harcolva, élni kéne vele. Ehhez pedig nem kell pénz. Ehhez nem pénz kell!

„A kétnyelvű feliratokat osztogató Lakó Péterfi Tünde megbírságolása miatti tiltakozásként magyarul szólaltak fel a marosvásárhelyi városi önkormányzat keddi ülésén a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) képviselői. Peti András, a város RMDSZ-es alpolgármestere az MTI-nek elmondta, valamennyi RMDSZ-es képviselő előbb magyarul fejtette ki álláspontját az ülésen, aztán – tolmács hiányában – románul is összefoglalta az elmondottakat.”

A városatyák szolidaritási akciója, a tolmács hiánya stb. jól mutatja, hogy hol tart Marosvásárhelyen ma a kétnyelvűség. Sehol. Azaz ott, ahol másutt, Székelyföldön is. Magyar többségű önkormányzatok honlapján hiába keresi az ember a határozatok magyar nyelvű fordítását. Pedig elvileg törvény kötelezné őket (ha egyéb nem!), hogy magyarul is közzétegyék a közérdekű dokumentumokat. Többször rákérdeztem, és azt a választ kaptam, hogy nincs igény a magyar fordításra, akit érdekel, románul is érti.

Nehéz ebből másra következtetni, mint arra, hogy az anyanyelvhasználtra tényleg nincs igény. A felhajtásra bezzeg van!

 

Kimaradt?