Emberek, harcban vagyunk, s a harcban a bizalomnak végig ki kell tartania. Nem szabad kishitűnek lennünk a nehéz pillanatokban.

Rendben van, kikaptunk a hollandoktól 8-1-re, összesítésben 12-2-re, megtörténik (ha évszázadonként egyszer is – hány olyan borzalom követi egymást az életünkben, ami évezredenként egyszer törénik meg velünk!), de ez akkor is csak egy csata volt, a háborúnak nincs vége, még van lehetőségünk arra, hogy miként az országnak visszanyertük, úgy mindnyájunk agyontámogatott focijának is visszanyerjük a régi erejét, fényét, tekintélyét. (Stb.)

A hit lángja már csak azért sem aludhat ki, mert a fiúk szerényen elismerték, hogy gyengén játszottak. Főleg a hátvédek voltak kissé szórakozottak, de mentségükre érdemes megfontolni azt a hipotézist, hogy a labda és a holland játékosok cipői meg voltak mágnesezve, mert világosan látszott, hogy ahányszor a magyar hátvédsor felszabadított, vagyis kivágta a labdát a kapu elől, az mindenféle furcsa ívet leírva – nem ritkán nyílegyenesen – holland játékoshoz jutott.

A remény igenis élhet, ez a szerethető nemzeti válogatott akár Braziliáig eljuthat, és nem csak úgy, hogy az OTP főnöke társaskirándulást szervez számára. Gondoljunk bele: ha csoportmásodikként külön selejtezőt kell vívnia a nemzeti tizenegynek (cserékkel nemzeti tizennégynek), az már egyedi, döntő meccs, és ilyenkor bármi megtörténhet. Akinek most a szerbek elleni 1-12 jut eszébe, annak legyen szíves jusson eszébe az is, hogy nincs két, pláne három egyforma meccs; és addigra csapatunk megtanulhat focizni.

Tehát most a közvetlenül elérendő cél a második hely megszerzése az utolsó csoportfordulóban. Elérhető? Elérhető! Románia kikap otthon Észtországtól (az észtek segíteni fognak, ez nyilvánvaló, a törökök is többször bebizonyították a történelem folyamán, hogy a románok otthon legyőzhetők), Törökország pedig kikap Hollandiától – ez szintén természetes, ha a hollandok szertárosa vigyáz, hogy ne felejtsék otthon a mágneses cipőket. (Gondosan ügyelni kell, hogy erre keddig rendszeres időközökben figyelmeztessük őket, a szervezésben minden kis részletre oda kell figyelni.)

Hogy Andorrát megverni nem könnyű? Ez való igaz, de ha kissé jobban megnézzük a magyar válogatott mérkőzéseit a csoportban, azonnal feltűnik, hogy szerethető válogatottunknál egy gyengébb meccset mindig egy jobb követett: a bukaresti 0-3 után is jött a katartikus budapesti 5-1 az észtek ellen. Száz szónak is egy a vége: Andorrát egy küzdelmes meccsen igenis meg lehet verni mondjuk 2-1-re; az odavágón jól kikaptak tőlünk, de vigyázat! – akkor még csak a játék alapelemeit gyakorolták, azóta kinőtték magukat.

Itt ismét az egész nemzet erős hitéről és akaratáról van szó, fontos, hogy akkor is biztassuk a csapatunkat, ha nem nagyon jól alakul a játék; köszönjük meg hálás tapssal minden elkerült öngólunkat (hazaadások!), minden kapuralövésünket (ha már úgysem ment be, nem mindegy, hogy hol hagyja el a labda a játékteret?). Reméljük, hogy hűséges szurkolóink, akik Bukarestbe is elkísérték a kedvenceiket, s utána könnyes szemmel tértek haza (3-0, hagyma, könnygáz), de a hitüket nem veszítették el, most sem lazítanak a lelkesítéssel, ismételten jelesre vizsgáznak hazaszeretetből.

Úgyhogy ne veszítsük el a reményt, bízzunk a nemzeti fiúkban! Többször igazolták, hogy tudják viszonozni a feléjük áramló mély szeretetet (flow, flow, flow!) , tudják, hogy mivel tartoznak hazájuknak, az ezer stadion építőjének, a labdarúgást – a dohányboltokkal és a pálinkafőzdékkel együtt – a politikai centrális tér középpontjába állító szeretett vezérünknek. Erős személyi vezetés, új gondolatok, bátor döntések és elkötelezettség – ezekkel lehetünk úrrá a válságon politikában, sportban egyaránt.

És pillanatig se feledkezzünk meg dicső múltunkról! A magyar: magyar! Az nem lehet, hogy annyit szív! Figyelmezzünk a szomorú valóságra is, hogy (Hollandiával a soraiban) Európa hogy megy tönkre a munka és az imádság együttes megtagadása miatt: egyre gyengül, tőlünk eltérően alig vánszorog, és ez előbb-utóbb a labdarúgásban is meg fog mutatkozni.

Nos, éppen a munka és az imádság, a tehetség és a nemes gondolatok (meg a kevésbé nemesek is, azok is a mieink!) meg fogják hozni hitünk, reményünk és szeretetünk gyümölcsét. Miért ne csinálhatnánk a történelmi vereségből egy nemzeti történelmi fordulattal nemzeti történelmi diadalt?

Haladjuk meg az „emúltnyócegyet”! Bízzunk nemzeti csapatunkban, az átok nem tarthat örökké. Korrábban hányszor be voltunk kerítve, és győztünk! A mostani kockázat összehasonlítva például a Don-kanyarral – semmiség.

Ha most ezen nehéz helyzeten túl leszünk, ha labdarúgásunk viharban hánykolódó hajója Szkülla és Kharübdisz (vagy valami ilyesmi) között átjut ezen utolsó előtti akadályon, és egy kis szerencsénk is lesz, akkor ismét felharsanhat a Szép volt, fiúk! Könnyes tekintettel ismét szeretni fogjuk ezen szerethető csapatot, elmondhatjuk, hogy Magyarország – mint mindenben, úgy a labdarúgásban is – jól teljesít.

Ha nem, akkor nem.