Márton László gyergyószentmiklósi gépészmérnök ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely önmaga példáján bizonyítja, hogy a humán-, a természettudományos és a műszaki műveltség között az emberi gondolkodás, érzékenység szintjén meglehetősen nagy az átjárás. Nem csupán súrlódástanból doktorált és írt műszaki ismeretterjesztő könyveket erről valamint más területekről, hanem összegező munkákat jelentetett meg az erdélyi harangokról, vízímalmokról, toronyórakról és napórákról, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Műszaki Tudományok Szakosztályának keretében pedig, társszerzőként, ugyancsak információgazdag füzetekben mérte fel a kalotaszegi Magyarvalkó és Magyargyerőmonostor technikatörténeti örökségét.

Márton László mérnöki pontosságú, logikus felépítésű, jól áttekinthető szerkezetű, széleskörű művelődéstörténeti adatokra támaszkodó, remek stílusban megírt könyveit mindig érdemes elolvasni, előadásait pedig meghallgatni. A napokban ugyancsak népes közönség előtt legújabb munkáját mutatta be, olyan gyűjteményt, amely nem csupán a jelenben, hanem a jövőben is képes dacolni a feledés homályával.

Kós Károly, a művészi kovácsoltvas formatervezője – ez a címe a mintegy száz oldalas, képekkel gazdagon illusztrált tanulmánynak, amely mögött nem csupán több éves kiterjedt kutató- és feltáró munka rejlik, hanem megint olyan összegezés, amely rámutat az építész-író-szerkesztő-könyvkiadó-irodalomszervező-grafikus-politikus-közéleti személyiség polihisztorságában is meghatározó alapelveire: az erdélyiségre és az európaiságra.

Amint Márton László mondatait hallgattam, elgondoltam: a jelen politikusai is milyen gyakran fordulnak Kós Károlyhoz, de csak nagyon ritkán a maga teljes eszmeiségében, hanem mindössze a saját álláspontjuknak megfelelő mondatokat ragadnak ki leginkább a Kiáltó szóból, vagy esetleg tájhoz, természethez simuló, népművészeti hagyományokat felhasználó organikus építészetét fűzik fel kizárólag nemzeti jellegre. Noha Kós Károly, az általános európai építészeti tudás és az egyetemes emberi gondolkodás kiváló ismerője egész életével éppen azt igazolta, hogy az erdélyiség, az európaiság és a humánum értékei bármiféle nemzeti kizárólagosság vagy egyeduralmi törekvések nélkül nélkül képesek egymással találkozni.

Többször, több forrásból olvastam Kós Károly életrajzát, valamikor a múlt század kilencvenes éveiben úgy hozta a sors, hogy tudtam segíteni az ausztrál Anthony Gallnak, aki akkor indult el Kós építészeti hagyatéka összegyűjtésének az útján, amelyből már a harmadik évezredben született remek monográfia, és eltűnődtem, hogy ebben a kivételes életpályában mindig akadnak olyan részletek, amelyeket szeretnének eltitkolni vagy legalábbis nem beszélni róla.

Ki hallott például róla, hogy Budai Nagy Antal című drámáját 1937-ben, két előadás után éppen Budapesten vetette le műsorról a korabeli kormányzat, és aligha kell magyarázni, hogy miért. Aligha valószínű, hogy jelenleg az igazgatóváltás utáni Nemzeti Színházban műsorra tűzik, noha amiért a darab a nép nevében a hűbérúri hatalom ellen tiltakozik, azért nemzeti és magyar.

„A természetben nincsen ugrás és nincsen ugrás a művészetben sem. Oka van minden eredménynek, előzménye minden következménynek.” Márton László ezzel a meglehetősen ismeretlen, de mély értelmű Kós Károly idézettel vezeti fel a könyvét és a mindennapos politikai harsogások közepette különösen a második felén érdemes elgondolkodni.

Az idézetre Tőrös Gábor szobrászművész Kós Károly jellegzetes arcvonásait megörökítő bronzplakettje tekint rá, és alighanem Gergely Zoltánnak vasárnap, Sztánán, a Varjúvárnál leleplezendő szobra is rápillant majd a könyvben szereplő kovácsoltvas ablakpántokra. Hiszen mögöttük olyan gondolatok születtek az erdélyi magyarságról, amelyek elvetik a központosítást, a gőgös és fennhéjazó vállveregetést, a nemzeti hőzöngést, és soha nem az alá-, hanem az egyenrangú mellérendeltséget, az önálló gondolkodást és az európai eszmeiségét tartják az egyetlen járható útnak.