A régi hegyi utak vízmosásokban kanyarognak. Ahol a lecsorgó, lezúduló csapadék kivájta a földet, ott szekérkerekek vágták és gyalogos csoszogások koptatták tovább évszázadok óta a mélyutat, hogy néhol öt-tízméteres falak között haladunk.

Keskeny az út, ha két jármű találkozik, akkor az egyiknek hátrálnia kell, sokszor kétszáz-háromszáz métert, amíg el tudnak haladni egymás mellett.

Bizonyára még a szekerek idejéből maradt fönn az íratlan szokásjog, hogy a lentről érkezőnek kell curükkoltatni a lovakat, amikor két jármű találkozik a szűk keresztmetszet mélyén, emelkedőn egy szekér nem tud tolatni.

Emlékezetem pályája lassan hatvan évre rúg vissza, s úgy látom, az autók korában is működik értelmesen tovább a szabály. Mióta én figyelem a mélyút sorát, kicsit kikövezték az alját, s a lovakat előbb leváltották szocialista traktorjellegű személygépkocsik, majd azokat a nyugati és keleti típusok. Nem rendszerfüggő a mélyút, és nem világnézeti az elsőbbség kérdése, ám az együttélés megoldásának módszerei vallanak a korról, amelyben élünk.

Járnak erre mostanság hivatásos munkavezetők és vadgazdák, akiknek teste alá terepjárót adott a munkáltató, s járunk mi néhányan, akik még hobbitelket művelünk hétvégén, szabadidőben. Nagyokat változott errefelé a világ, a szocializmus betagosította a nagy darab földeket, de a géppel művelhetetlen kisebb darabokat, meredek oldalakat meghagyta magántulajdonban.

Második gazdaságok és hobbitelkek működtek errefelé, amelyeket fölszámolt a piacgazdaság. Most ilyen a kor, amely mindent a hatékonyságon és a gazdaságosságon mér. Mi inkább leharcolt, olcsó második autókkal járunk, kár lenne a rendest szétrázatni a kövezésen.

Így szokásos kényelmesen – esteledik, a nap lenyugvóban – csorgok hazafelé a vízmosásban, lassan, óvatosan, hogy a kis Suzuki alját ne kopogtassák a kövek, amikor szemben feltűnik egy kockaformájú Peugeot terepjáró.

Én megállok, ő még csak nem is lassít, úgy közelít, mint aki le akar engem autóstul takarítani az útról. Már látom, két fiatal kigyúrt fickó ül elöl, és „be vannak rágva" a szituációtól. Nem várom meg őket, nagyon megijedek, kapcsolok egy gyors rückwertzet, és menekülőre fogom. (Pár éve az egyik szomszédom rajtakapott egy fiatalokból álló bandát, amint éppen kirabolták a présházát. Igaza biztos tudatában rájuk támadt. Azóta nyomorék.)

A két fiatal ember, mintha csak megijeszteni akartak volna, hirtelen hátramenetbe vált, visszagurulnak, s szabályosan engednek elhajtani. Nem tudom, viccet műveltek, vagy valóban erőből akarták először megoldani a helyzetet, csak meggondolták, hogy nem ér annyit... Nem tudom. Az én ijedelmem valódi volt.

El tudom képzelni, vagy egyszerűbben: úgy érzem, hogy visszalépőben vagyunk ahhoz a joghoz, amelyben az erősebbnek van elsőbbsége, és a gyengébbnek soha nincs igaza. Kiszámítható, egyszerű rend, felesleges a sok bonyolult joggal, elsőbbséggel, szokással bíbelődni. Új középkor, amelyben a jobbágy azt a vallást választja, amelyet a földesura preferál.