A Papici-ügy eszünkbe juttathatja a puccsnak is nevezett 2012-es nyári események – valójában az Alkotmánybíróság által (lényeges és szokatlan kitételekkel) jóváhagyott referendum – körülményeit. Egy ügyésznek lejárt a részlegvezetői mandátuma, azt meghosszabbították, majd megszakították, miután szóban forgó minőségében az ügyeit lezárta. Erre kitört a pánik.

Fogalmam sincs – bár rajtam kívül mindenki tudja –, mennyire volt jogszerű ez a lépés. (A legfőbb ügyésznek mintha lenne hatáskörében ilyesmi.) Ha nem volt jogszerű, meg kell oldani intézményi szinten, az előírásoknak megfelelően, ez ilyen egyszerű. És nem azért kell megoldani, mert a kormányfő megint arra ébredt, hogy kinyilatkoztat, értesüléseit fitogtatja, a legfőbb ügyész nevében utólag megmagyarázza a dolgokat; és különösen nem azért, mert az államelnök személyesen kérdőre vonja ugyanazt a legfőbb ügyészt.

Lehetetlen észre nem venni viszont, hogy a lényeget tekintve ismét másról beszélnek, beszélünk. Ugyanaz zajlik mattban, ami tavaly nyáron is, és öt évvel azelőtt, az államelnök első felfüggesztésekor is: a figyelem elterelése a kérdés lényegéről dumakörítéssel, diverzióval. Akkor a fő téma az kellett volna hogy legyen: megsértette-e az államelnök az alkotmányt, tehát indokolt-e a felfüggesztése és a leváltása – e helyett a vita középpontjába 2007-ben a parlament létszámcsökkentése, 2012-ben Victor Ponta plágiumügye került.

Most mindenki arról beszél, hogy a korrupcióellenes ügynökség egyik vezetőjének elmozdítása politikai beavatkozást jelent, ami megengedhetetlen. A politikai beavatkozás csakugyan megengedhetetlen. Ponta részéről önveszélyes ostobaság volt a főügyésszel ezt megbeszélnie, és ráadásul fecsegnie róla. Így óhatatlanul az a kép alakult ki, hogy Lucian Papici ügyész leváltása az ő utasítására történt. Abban azonban a felháborodott miniszterelnöknek igaza van, hogy a korrupcióellenes ügyészség politikai megrendelésre (is) dolgozik, részrehajlóan vizsgálódik és vádol; a népszavazáson résztvevők lerohanása pedig – Bibliára esketés, megfélemlítés és hasonlók – a demokrácia megcsúfolása. (Vajon az a tömegakció nem politikai megrendelésre történt? Az ügyészhad magától nyitott széles frontot a népszavazás után?) Úgy látszik, a kormányfő idegei felmondták a szolgálatot, amiért neki – a kisökörnek – nincs megengedve az, amiből a másik – Jupiter – éveken át sportot csinált. (Ahogy a régi sláger is keserűen felveti: „Bocsánat, hogyha kérdem, / Hogy ő miért, és én miért nem?”)

Hiszen ki avatkozott be eddig a legdurvábban az igazságszolgáltatás ügyeibe, kinevezésekbe, ügyiratokba, ítéletekbe? Ki használta fel saját politikai céljaira az ügyészeket, a DNA-t és az ANI-t, a titkosszolgálatokhoz hasonlóan? Ki intézte el így a politikai ellenfeleit? Ki vezette be az ügyészállamot? A választ tudjuk.

Azok is tudják, akik kifelé azt a látszatot igyekeztek fenntartani, hogy Romániában az igazságszolgáltatás egész rendszere 2012-ig „tiszta” és működöképes volt, az államelnök megfeszített erővel óvta a politika befolyásától, jöttek viszont Pontáék, hogy megváltoztassák ezt az idilli állapotot. Holott az igazság az, hogy a rendszerváltás utáni Romániában az igazságszolgáltatás mindvégig a hatalom szorításában vergődött, a politika kiszolgálója volt, az utóbbi időben pedig a korrupcióellenes ügyészség vérlázító módon az evidenciák ellenére sem vizsgál ki több mint gyanús ügyleteket.

Persze nagy elvi kérdés, jó lenne erről szakvéleményt hallani, hogy egy romlott, olykor klánérdekek szerint működő, rosszul szabályozott rendszert meg lehet-e változtatni másképpen, mint szintén politikai eszközökkel. Valószínűleg nem. 2012-ben ennek a gordiuszi csomónak az elvágására történt – utóbb több mint hétmillió szavazó által igazolt – kísérlet. Az eredményét ismerjük. Az államelnök felfüggesztésére most is megvan az ok, a zagytározójában úgy ülepedhetett le, hogy továbbra is joga a számonkérés, osztogatni lehet parancsokat (emlékezetes az akkori legfőbb ügyész – ma a korrupcióellenes főnök Kövesi asszony – nyilvános megleckéztetése, de az Alkotmánybíróság megalázó befolyásolása is). Mindenesetre ő is frusztrált, mert a lehetőségei egyre szűkülnek.

Lassan a romániai politikai verseny azzá alakul, hogy két-három nagyokos közül ki dumál többet, ki hazudik nagyobbat és ki mond irdatlanabb marhaságot. Az idősebb egyelőre tetemes előnnyel vezet, több meccset is játszott, de a fiatalabbik is nyomul. A Papici-ügy után remélhetőleg magába száll. Ha Victor Ponta azt hiszi, hogy mivel jövőre a nagy méregkeverő úgyis elmegy a búsba (remélhetőleg oda, ahova az igazságszolgáltatás küldi), addig ők is kibírják, akkor keservesen téved: nem bírják ki. Most két jómadár egymást ejtette csapdába, mindketten rosszul állnak – de azért lássuk be, hogy korántsem azonos bűnök terhelik őket.

A miniszterelnök jobban tenné, ha – mint többször megfogadta – csakis a kormányzással foglalkozna (vannak eredményei, gazdasági téren többek között), az államelnök számára pedig komplementáris ellenfélnek meghagyná a médiatulajdonos volt besúgót, aki a legjobb úton van a hűvös felé. Politikailag ők, az írásunk címében említettek fakadnak egy tőről, lényegi azonosságukat meghatározza a szekus múlt, a rendszerváltáskor már tekintélyes felhalmozott vagyon, a titkosszolgálatok segítségével szerzett pénz és hatalom, a törvények semmibe vétele, a diverzióra való hajlam, a kóros hatalomvágy, az ellenállhatatlan kényszer a lelkek leigázására... Hadd harcoljanak ők egymás ellen, amíg kioltják egymást, rossz emlékük úgyis még sokáig nyugtalanító marad!