Sepsiszentgyörgyön lakat alá helyezik a hulladékot, Temesváron, Nagyváradon táblával jelzik, hogy a kéregetőknek nem érdemes adni, Budapesten börtönnel büntetik, ha a lomtalanításkor utcán hagyott tárgyakat elviszi valaki, és kitiltják az utcán alvókat a város egyes területeiről. A többségi társadalom így számol le a szegényekkel.

Abban ügyes a kelet-európai (és nem csak!) társadalom, hogy szőnyeg alá söpörje a maga piszkát. A hajdani rendszer nyerteseiből vesztesekké váló tömegekre, akiknek már nem jutott hely a széthordott gyárakban, az ostorral hajtott piaci versengés kárvallottjaira sokan úgy tekintenek, mint örökre elveszett lelkekre és parazitákra, akikkel számolnunk nem, legfennebb leszámolnunk kell.

A legkülönfélébb érveket persze mindenki felsorakoztatja, a háromszéki városban például azért zárják el a kukákat, mert azok, akik innen nyerik mindennapi kenyerüket, nem átallnak rendetlenséget hagyni maguk után – mintha kisebb bajuk sem volna nagyobb ennél. A kéregetőkkel az a probléma, hogy „az úgysem megoldás”, ha aprót adunk nekik, Budapesten meg állami tulajdon lett a szemét. Igen: Magyarország jobban teljesít.

Meg hát a látvány, kérem. Az ember kilép frissen vasalt öltönyében az autóból, és máris ott egy mosdatlan kislány, tartja a markát. Végigsétál a Dohány utcán, és az impozáns építészeti hagyaték árnyékában maga alá vizelő, sörösüveget szorongató embereket lát. Megszólítják, közel lépnek hozzá, és közben szórják rá az átkozott baktériumokat. Jól hízott állampolgárok világában leprások, pestist hordozók. Tisztességes embernek felbolydul a gyomra!

Mármint attól, hogy miért lehet a magyar fővárosban negyvenezer ember kezét elengedni úgy, hogy eközben futja mindenféle luxusra, nem szólva falábú focisták méregdrága neveltetéséről. Itthon ugyanez a helyzet: a magyarság lépten-nyomon emlegeti, hogy kisebbségként szenved, és szegénységbe taszíttatott az ország szívében. Eközben a saját kisebbségeire legyint, és üldözi a szegénységet.

Pedig ma ő, holnap te. Aki ma koldus, tegnap öltönyben, munkásruhában, egyenruhában szolgált, és talán ugyanúgy értetlenül állt a szegénység jelensége előtt. Mert a szegénység visszataszító és abszurd, megfoghatatlan, kellemetlen, olyan létforma, amely a másikat elérheti, minket nem. Aki szegény, haljon éhen, aki szegény, nem volt ügyes, okos, tisztességes. Aki lecsúszott a létrán, lépdeljen vissza, akit kidobtak az ajtón, másszon vissza az ablakon.

A cigányságnak még nehezebb. Elvárnánk, hogy a szülő megértse, miért jó az, ha iskolába jár a gyerek, miért jó, ha tizedszerre mondják neki egy cégnél, hogy mert képzetlen, mert nem bíznak meg benne, mert piszkos, és ezért köszönjük, de nem kérünk belőle? Rövid távú memóriánk miatt már nem jut eszünkbe, hogy valaha nomád horda voltunk, púp Európa hátán, és szükség volt a támogatásra ahhoz, hogy magunk is felnőjünk.

A szegénység nem szégyen, hanem állapot. És nem bűn. Gőgösen, finnyásan kezelni, üldözni a legszomorúbb másságot, a szegénységet: az viszont bűn, és le kell vele számolnunk.