Lehet, hogy meredeknek tűnik kimondani, de létezik néhány alapvető párhuzam a sarki fűszeresboltba frissen felvett kislány és bizonyos szerkesztőségek ajtaján kopogó fiatal újságíró között.

A kislányt a legjobb esetben próbaidőre és olyan minimálbérrel alkalmazzák, amelyet hivatalosan meg sem kap, ha szerencséje van, akkor menetközben még valamit csúsztatnak a zsebébe. Munkavállalói szerződések, a hozzá tartozó adók, illetékek kifizetése? Ugyan már! Örvendjen a kicsike, hogy egyáltalán kap valamit. Ha pedig nem tetszik, le is út, fel is út, még legalább húszan várnak az ajtóban.

Bizonyos szerkesztőségekben, bizonyos helyi tévé- és rádióstúdiókban ugyanígy alkalmaznak fiatalokat.

A kislány azonban kenyeret ad el. Esetleg konzervet. Tejterméket. És ráadásul nem is várják el tőle, hogy a tejtámogatás uniós összefüggéseiről fecsegjen a kopott pénztárcájában turkáló nyugdíjasnak.

A fiatal újságíró azonban szavakkal dolgozik. És elvárják tőle, hogy sok-sok területen jártas legyen, gondolatgazdag és helyes magyarsággal megfogalmazott mondatait pedig ne csupán a nyugdíjasoknak, hanem különböző társadalmi csoportoknak tudja eladni.

Gondolkodnia kellene. Olvasnia kellene. Részt kellene vennie a legkülönbözőbb eseményeken, hogy halljon-lásson és közben a még nem létező kapcsolati tőkéjét létrehozza majd gyarapítsa. Ismernie kellene a szerkesztőség rövid és hosszú távú irányvonalát, hogy abba tudjon bekapcsolódni.

A fiatal újságírónak azonban azt mondják: van még ott egy lyuk nyolcas oldalon, oda írjál tíz sort, vagy kellene a híradóba még egy fél perc, majd kaparj össze valamit és régi képekkel lefödjük. A fiatal újságíró pedig a nagy meneteléstől a babasétáltatásig mindenről ír, és közben eszébe jut: innen már szaladni kellene, mert ennyi pénzből még a házbérét sem tudja kifizetni, ha nincs olyan szerencséje, hogy otthon, a maga telefon- és internet előfizetésén és a szülők főztjén gyakorolja a szakmát. El kellene rohanni,de hová?

Máshol ugyanez várja. A fiatal újságírók létbizonytalanságban élnek. De nemcsak a fiatalok. A romániai magyar újságírók jelentős része létbizonytalanságban él. Voltaképpen két kategória létezik: akik jelenleg az állami költségvetésű szerkesztőségekben dolgoznak, azok megfogták a média jobb lábát, akik pedig nem, azokba még a bal láb is naponta belerúg. Persze nem mindenütt és nem mindenhol egyformán. A legnagyobb rúgásokat és kirúgásokat, a legzűrzavarosabb munkaviszonyokat a kis, helyi szerkesztőségekben tapasztalni. Ott, ahová állítólag a hírgyártás tart, hiszen a világhálón a helyi eseményeken kívül minden megtalálható.

A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete mikor foglalkozott ezzel a jelenséggel?

A MÚRE mikor foglalkozott azzal, hogy a megélhetés kényszere miatt a romániai magyar médiaműhelyek jelentős részben mások rendezvényeinek információs szolgáltatóivá, politikai kinyilatkoztatások mikrofonállványaivá vagy célzott megrendelések kiszolgálóivá váltak, és majdhogynem elfeledték azt az igazi közösségszolgálatot, amelyet a hatalom (a romániai magyar gazdasági-pénzügyi-politikai-társadalmi hatalom, mert ilyen is van) nyilvános ellenőrzése jelent, márpedig bármiféle nemzetiségi önállósághoz nélkülözhetetlen demokrácia többek között éppen ezt követelné meg?

Akit érdekelt, a leginkább használt világhálós közösségi oldalon minden bizonnyal nyomon követte azt a vitát, amely egy mindössze fényképezőgéppel rendelkező magányos újságíró és hivatallal, irodákkal, személyzettel, gépkocsikkal, végtelen kommunikációs lehetőségekkel rendelkező tisztségviselő között lezajlott. Amelyből az derült ki, hogy az újságíró is politikus és a politikus is újságíró.Mert mindketten szavakkal dolgoznak és emberekhez szólnak. Azaz: mivel a tyúknak két lába van és az embernek is két lába van, az ember tyúk.

Nohát a MÚRE-nek ezen is kellene valamit segíteni. Hogy a változó körülmények között, amikor mindenki írhat mindenhová, valamiképpen figyelmezetessen a szakmaiság ismérveire. Hogy amint a gyógyításban az orvosprofesszor sem azonos a talpmasszírozóval, noha mindketten a beteggekkel foglalkoznak, ugyanúgy az újságírás is önálló szakma, amelynek meg kell őrizni a méltóságát.

Ágoston Hugó Merre, MÚRE? címmel a múlt héten írt a maszol.ro-n egy meglehetősen finom hangvételű, nosztalgikus és diplomatikus cikket. A válasz egyszerű: a MÚRE maradhat a romániai magyar újságírás valós gondjait oklevelekkel álcázó gipszkarton-díszlet, vagy átalakulhat olyan vitafórummá, ahol előbb-utóbb kibontakoznak az újjászervezés és témaváltások követendő útvonalai.