Augusztus tizenkilenc-huszadikát autóban töltöttem, és mit lehet ott unalom ellen tenni, rádiót hallgattam. A kereskedelmi adók ízlés- és zeneterrorja nem kell, marad a közszolgálati, ünnep lévén tisztavatással, új kenyérrel, hagyománytisztelettel és Szent Istvánnal (szent korona, zagyvaságok sat.) Meghallgatjuk, milyen országban élünk.

Szőrmentén és finoman fogalmazom meg a kritikai észrevételeim, mert a szervilizmus és a kormány tagjainak közhelyes mondatai beidézve minden híradásba eleinte idegesítőek, aztán megszokja az ember, mint annak idején a Népszabadság vonalasságát. Agymosás primitív eszközökkel. Ha csak így lehet beszélni az adóforintjaimból fenntartott rádióban, akkor így kell beszélni. Hátha van valami értelem, rejtett üzenet (emberi szó) a kötelező direktívák mögött, nem csak lihegő szolgalelkűség.

Első sorban, ez nagyon árulkodó, üres pufogássá és szentenciává alakul minden, amit ennek a kormánynak a tagjai kimazsoláznak a történelemből, s megfogalmaznak a jelen magyar közösségnek. Hogy mindig akkor voltunk bajban, amikor letértünk a Szent Istváni útról, és most azért virágzunk, mert rajta vagyunk töretlenül. Meg azokra emlékezünk, akik az összetartozásunk ügyében tudtak tenni valamit, és ezért maradt fenn a magyar nemzet, miközben más népek eltűntek. (Na, ők rághatják a kefét! Hozzájuk képest sikeresek vagyunk.)

És nem valami baloldaliság (vagy – jaj! – liberális szellemiség) beszél belőlem, ugyanígy történelmi jelmezek hurcolászásának (mint kutya a rongyot) érzékelem az ellenzék retorikáját a kizsákmányolásról, demokrácia-deficitről s így tovább…

Most vagy az van, hogy újra és újra elő lehet venni ugyanazokat a lemezeket, s lejátszani a választóközönségnek, vagy tényleg el kell kezdenie a politikának egy új fogalomkincset használni a társadalom helyzetének leírására. Utóbbinak egyelőre semmi nyomát nem látom. Egyik oldalon ez az erőltetett hazafias pöf és fesz, a másikon: minél jobban utálják Orbánt, annál inkább mi nyerjük a következő választást. S nagyon úgy néz ki, hogy ez a teljes választék a büszkén ezeréves államiságban.

És még egy mulatságos elem, amiért érdemes rádiót hallgatni. Elemezték a katonai eskü szövegét, amelybe bele/visszakerült a következő szókapcsolat: A hazáért mindhalálig! Erre különösen felhívta a szerkesztő a figyelmet, s minden híradásban (visszahallgatható) úgy szerepelt, hogy visszakerült a fentebb idézett ’felkiáltás’. Magyar magyartanárként hullámosan aláhúznám a fogalmazványban. Mert, ugye, a felkiáltójel a mondat végén nem azt jelenti, hogy ez egy felkiáltás? Bár – ahogy hallottam – a kardot rántás is része volt az ünnepélyes tisztavatásnak, visszatérve a ludovikás hagyományokhoz, miszerint kardlengetéssel örvendeznek a frissen megszerzett tiszti rangnak az avatottak. És örömünknek felkiáltó mondatokban adunk hangot.