Elutasította az Európai Bizottság az RMDSZ és partnerei kisebbségvédelmi európai polgári kezdeményezésének bejegyzését. A bizottság indoklásában – néhány „fájdalomcsillapítónak” szánt mondat kíséretében – azt írta, hogy az európai sokszínűség megőrzését célzó Minority SafePack Initiative című kezdeményezés nem tartozik a testület jogalkotási hatáskörébe.

Kelemen Hunor szövetségi elnök szerint az EB politikai döntést hozott, Borbély László politikai alelnök pedig úgy véli, hogy azért kell továbbra is ott lenniük Brüsszelben az RMDSZ képviselőinek, hogy elmagyarázzák a közösségi döntéshozóknak: igenis, szükség van uniós szintű jogszabályra a kisebbségek védelmében. RMDSZ források szerint a Szövetség nem nyugszik bele az elutasításba és jogorvoslatért folyamodik az Európai Bírósághoz.

Az RMDSZ mint politikai érdekképviselet sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkezik annál, hogy ne tudta volna: egy ilyen kezdeményezés nem illeszkedik az EU filozófiájába. Ugyanakkor azt is megtapasztalhatta, hogy ha el is tekintenénk az elvi kérdésektől, az Uniónak most van baja épp elég, aligha akarja a nyakába venni a kisebbségvédelmi szabályozásnak nagyon is kényes feladatát. Az Európai Tanácsban még húsz év alatt sem jutottak nyugvópontra a legegyszerűbbnek vélt fogalmi viták sem (például a nemzeti kisebbség meghatározásával kapcsolatban). Egy ilyen kérdés egyszerű napirendre vétele újabb frontot nyitna a tagállamok között, s erre van most a legkevésbé szükségük.

Hogy a megjósolható kudarc tudatában az RMDSZ miért indította el mégis ezt a kezdeményezést, annak egyetlen magyarázata lehet csak: nem akarta, hogy a kérdést kisajátítsa Tőkés László és az EMNP. A sikernél most is fontosabb volt a téma keresztapasága, általánosabban az, hogy ki kap kommunikációs lehetőséget az erdélyi magyar közéletben.

S ezzel el is érkeztünk e jegyzet velejéhez. Nekem úgy tetszik, hogy egy idő óta az RMDSZ programját az EMNP írja. Ez utóbbiak a kibicekre jellemző mentalitással (nekik semmi sem drága) jól hangzó, de megvalósíthatatlan ötleteket dobnak be a közbeszédbe, s aztán az RMDSZ – minthogy nem akar lemaradni – maga is vállalja azokat, jóllehet pontosan tudja, hogy kivihetetlenek. Ezzel magyarázható az is, hogy most a Szövetség törvénytervezetet készít a területi autonómiáról, noha biztos lehet benne, hogy a parlament ugyanúgy el fogja utasítani, mint az EB a Minority SavePack Initiative-et.

Márpedig az RMDSZ hitelét és a romániai politikában elért eddigi sikereit épp a realizmusa alapozta meg. Az, hogy megvalósítható célokat tűzött maga elé, és azokat el is érte. Gondoljunk csak az anyanyelv-használat szabályozására a közigazgatásban és az igazság-szolgáltatásban, vagy a magyar oktatási hálózat kiépítésére. Egyszerűen érthetetlen, hogy miért akar versenyre kelni – egyébként politikailag súlytalan – ellenfeleivel az RMDSZ, és követni őket a „nagyotmondás spirálján”. A racionális, kiegyensúlyozott magatartás nem jelentené azt, hogy az RMDSZ lemond távlati céljairól, mindössze annyit, hogy nem megy fejjel a falnak, mégha riválisai ezt teszik is.

Az RMDSZ ezzel a folyamatos megfelelési kényszerrel azt kockáztatja, hogy elveszti azok nak a magyaroknak a bizalmát, akik nem az európai szintű kisebbségvédelmi szabványok vagy a területi autonómia hiánya miatt nem tudnak aludni, hanem mindennapi gondjaik vannak, például az európai pénzalapok lehívásával vagy a helyi infrastruktúra bővítésével kapcsolatosan.

A szövetségnek egyszerűen vállalnia kellene saját identitását, kidolgoznia a saját megvalósítható programját és politikai napirendjét, s a szélmalomharcot pedig hagyja meg a politikai prérin kóválygó, zsákmányra vadászó Don Quijote-knak.