Talán már említettem, hogy én olyan nagy magyar, mint Horthy Miklós idejében voltam, a legnagyobb igyekezett mellett sem lehetek. Mint a legtöbb falusi gyermeknek, 1940-44-ben, amikor a kormányzó úr jóvoltából Észak-Erdély visszatért az anyaországhoz, ingem-gatyám piros-fehér-zöld vászonból volt. Később tudtam meg, hogy nem annyira a hazafiság, mint inkább a szükség okán készítették zászlóból az alsóneműt is. A szövetkezeti boltban ugyanis a nemzeti textílián kívül más kelmét nem lehetett kapni. Alkalmasint a kormányzó úr nem tudta, hogy nálunk mennyire kiürültek a boltok a román fennhatóság alatt, s úgy gondolta, hogy a nemzeti zászló a legnagyobb hiánycikk. Hát küldött bőven, hogy minden házra, kapura-kerítésre jusson belőle. Az már a mi bűnűnk, hogy oda csak egyet tettünk, a többiből inget-gatyát, surcot, lepedőt csináltunk. Utólag is ezer bocsánat, de a szükség törvényt bont.

Mostanában ismét sok a zászló, Magyarországon is, Romániában is. Még az hagyján, hogy a magyar miniszterelnök mögött (amikor beszédet mond) legalább nyolccal-tízzel több zászló van, mint Obama elnök mögött. Ponta mögött azért kevesebb. Kinek-kinek saját joga, hogy minek tartja magát. Ha Orbán Viktor a valóságban kisebb egy fejjel, mint az amerikai elnök, szíve-joga, hogy a méretkülönbséget zászlókkal pótolja. Akár annyival, hogy Obamánál is nagyobbnak láttassa magát. Elvégre demokrácia van, mindenki úgy él vele, ahogy tud és ahogy emberi méltósága engedi.

Mondom, ez még hagyján. Nem is érdemel többet egy ironikus mosolynál. De akaratlanul is ejnye-bejnyézésre késztet, hogy az egyik Szamos-menti magyar falu anyaországi testvértelepülésének küldöttsége legfőbb ajándékként egy zsák nemzeti zászlócskát hozott. Jutott is belőle mindenkinek, még az ünneplő társaság mögött kukucskáló faluvégi purdéknak is, bár ők inkább egy kis jó magyar zsömlét vártak volna. S ne essék folt becses nemzeti jelképünkön, de inkább egy olcsó Túró Rudit vagy Tibi-csokit vett volna szívesebben a többi gyerkőc is.

Ám csalódásukat pótolhatta a pátosszal énekelt Nemzeti Himnusz és a ráadásként hozzátoldott székely himnusz. A küldöttség több tagja háromszor is megismételte ez utóbbi sorát: ”Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk!”. S az arcukra kiülő elszántság azt jelezte, hogy nem is hagyja a fennvaló. Aztán nekiálltak a rogyásig terített asztaloknak, de csak miután a tálakra is nemzeti zászlócskákat tettek. Mert csak a nemzeti zászlókkal lehet nemzeti módra enni, pláne zabálni! Szegények vagyunk, de jól élünk!

Igen, amikor baj van, kisebb a kenyér, drágább a hús meg a tej, és rosszul megy a gazdaság, itt is ott is zászlóval és sok-sok nemzeti jelszóval pótolják. Beszélik, hogy az anyaországban immár nem csak a cigarettabolt, de a kocsma is nemzeti lesz, amiben alighanem az is benne van, hogy nemzeti módon lehet majd berúgni. Az efféle nemzeti fogásokat még Iljicstől, Viszáronovicstól és Nikolájtól tanulták mai vezetőink is, bár ők fenemód tagadják, s nyomatékul úgy szidják a kommunizmust, mint a bokrot. A különbség talán csak az, hogy nálunk a zászlókra szánt közpénzt is könnyebben meg lehet lopni, mint odaát. Már egy éve hírül adtuk a maszol.ro-n, hogy Szatmárnémetiben épül (igenis épül és nem készül!) Románia legnagyobb zászlaja. (Trottyos veteránok javasolták, hogy Budapesten is lássák: Erdély román föld ám!) Csak az árboc magassága 60 méter lesz. Ha egyáltalán lesz, mert a tanácsi jóváhagyás után egy évvel kiderült, hogy a közpénzekből átutalt kétszázezer lej többsége szőrén-szárán eltűnt!

Ám miket beszélek én itt összevissza, mikor a rengeteg zászló ellenére is mást sem hallok a pesti közszolgálati (ha úgy tetszik királyi) tévéből, mint azt, hogy Magyarország jobban teljesít! Pontáék szerint Románia még annál is jobban!

Fenébe, mást hallunk, mint amit látunk!? A szemünkkel lenne a baj?