Túl vagyunk immár nem csak az olvasás (világ)napján, de éjszakáján is. Ez utóbbi már azért is figyelemreméltó, mert hagyományteremtő szándékkal jött létre, vagyis a tavasz és a nyár után már az ősz sem marad fontos könyves esemény nélkül. Ráadásul az Olvasás éjszakája jóval színesebb eseménynek tűnik (eddig), mint a könyvfesztivál vagy könyvhét.

Szabó Tibor Benjámin ötlete nyomán összehívtak számos írót (a bestseller szerzőtől a humoristáig, a költőtől a gyerekkönyvek szakértőjéig mindenkit), kaptak húsz percet, és azt kérték tőlük, hogy lehetőleg olyan oldalukat mutassák meg, amelyet addig nem. Vagy kevésbé. Így aztán Varró Dániel pókerezett, Cserna-Szabó András főzött, Grecsó Krisztián gitározott, Térey János romos épületekben idegenvezetett, Karafiáth Orsolya modellkedett és így tovább, és így tovább. A közönség tódult, alig lehetett elférni a máskor oly diszktéren pangó termekben. A könyvesboltok éjfélig nyitva tartottak, árengedményt adtak, játékokat szerveztek. Meg is kell mozgatni a vásárlóerőt, ugyanis a könyves piac az utóbbi, válságos években elveszítette forgalmának harminc százalékát, ami nem kis pénz. Ennyi hiányzik tehát, és ezt valahogyan pótolni kell, vagy legalábbis megállítani a lejtmenetet.

Mindebből adódik legalább két tanulság.

Talán egyszer s mindenkorra leáldozik az unalmas, az olvasók idegeit is próbára tevő felolvasásoknak, könyvbemutatóknak. Ma már nem elég annyi, hogy egy asztal mögé bedugunk írót, szerkesztőt, házigazdát, leteszünk néhány széket eléjük, aztán csak lesz valahogy. Kell valami plusz, látványosság, helyszínnek minimum romkocsma, de ezt is dobja fel valami kis előadásféle, cirkuszi elem. Amitől az olvasó nem bánja meg, hogy eljött. Ami egy kicsit kikacsint felé. Ami, mondjuk ki, eladhatóvá teszi ezt a sovány koreográfiájú terméket.

A másik viszont már elgondolkodtatóbb. Lassan az író nem lehet pusztán író. Nagy luxus ez ma már. Kicsit zenebohóccá kell válnia. Jó, ha az írás mellett még tud valamit, főzni, énekelni, celebkedni, horgolni becsukott szemmel, vagy miközben páros rímben foglalja össze a napját, fél citromot egyensúlyoz az orrán. Kell valami, ami odavonzza a közönséget, s lehetőleg ott is tartja, amíg a pénztárcája ki nem nyílik. Ebben persze van ráció. És nem is igazságtalan. Író nincs olvasó nélkül, ráadásul egynémely szerzőnek kifejezetten jól áll a reflektorfény, fel sem tűnik, hogy valami nem odavalót csinál. Ők a szerencsésebbek, hiszen akkor is azt adják, ami önnön természetük, legfeljebb csak kicsit rá kell segíteni a dologra, megtanulni néhány akkordot vagy a chilis bab receptjét. De mi lesz azokkal, akiktől mindez távol áll? Akik esetlenek az egyre éhesebb színpadon, akik nem értenek a kötéltánchoz, és úgy érzik: feladatuk a könyv megírásával nagyjából már le is zárult? Ám ettől még jó írók maradtak, könyveik fontosak, mondandójuktól nem lehet eltekinteni.

Van egy régi bölcsesség, miszerint külföldön csak az az író látszik, akinek van fordítója. Félő, hogy belföldön meg csak az fog, aki hozzá tud tenni valamit önmagához. Aki láthatóvá tudja tenni csodás személyiségét. Úgy tűnik, ma már nem mindig elég a remekmű. Vagy ha mégis, hát jóval lassabban érik be. Jóval lassabban éri el a kívánt példányszámot, lesz annyira nyereséges, hogy megérje kiadni a következőt is.

Persze senki sem hibáztatja a kereskedőket, a kiadókat, hogy el akarják adni azt, ami eladható. Ez a dolguk. Az írókban ráadásul mindig is volt valami plusz exhibicionizmus, Karinthy bűvészként is fellépett, Kosztolányi imádta a mozgóképet, Móricz a pénztárba is beült, hogy lássa, kik vesznek jegyet az előadásaira. Manapság az effajta tulajdonságokat jobban ki lehet aknázni. A félrevonuló Babits vagy a remete Gárdonyi ma nem lenne valami nagy sztár.

Egyelőre persze nincs baj. A fellépéshez nem annyira értő íróra is hull valami a divatos szerző által keltett figyelemből. De érdemes elolvasni Jonathan Franzen amerikai író dühös esszéjét, amelyben az Amazont támadja. Mert bizony lassan eljő az a világ, ahol minden könyv magánkiadásban jelenik meg, és csak az a szerző jut el az olvasóhoz, aki többet és nagyobbat képes lódítani önmagáról, mint a többiek.

Akkor lesz baj, amikor az olvasó már nem írót keres, hanem nagyszájú bohócot. Olyan piros orrú szerencsétlent, akit ha térden rúg, máris hanyatt esik.

Nem biztos, hogy őszintén fogunk nevetni.