Több mint egy évtizeden át ültem az iskolapadban, mégis egy amerikai humoristától kellett megtanulnom a kritikus gondolkodás lényegét. Az egyébként Székely családnevű Louis CK meséli, hogy az agya időnként olyan gondolatokat produkál, amelyek őt is megijesztik: egy alkalommal azt hitte például egy kínai öregasszonyról, hogy az a mellette sétáló házaspár gyereke. A különbség e humorista és a legtöbb ember között az, hogy ő gyorsan korrigálta ezt a bizarr gondolatot, ráébredt a hibájára, míg erre csak kevesen képesek.

Nem szeretnék azonosulni azzal a tudományos felméréssel, amelyről nemrég hallottam, de fontosnak tartom megosztani: állítólag embertársaink hat százaléka kreatív és fogalmaz meg önálló gondolatokat. Ez nem csak az alacsony arány miatt ijesztő, hanem azért is, mert ha igaz, akkor azt jelenti, hogy a teljes lakosságra kiterjesztett oktatás vagy önmaga hibái vagy az emberi agy felépítése miatt eredménytelen. Két dologban máris biztosak lehetünk: a csimpánzok rövid távú memóriája jobb a miénknél, egy óvodás gyereknél pedig kreatívabbak is ezek a kedves állatok. Ez utóbbinak van magyarázata: az ember túléléséhez szükséges volt, hogy azt tegye, amit a szülei mondanak neki.

A jóléti társadalomban átalakulnak ezek a dolgok, de mégis, mintha az oktatás nem változott volna sokat. Noam Chomsky az amerikai állapotok kapcsán tesz fel kérdéseket, amelyek a hazai körülményekre is érvényesek: ha az iskolákban, majd később az egyetemeken is engedelmességre nevelnek, a kreativitást, az önálló gondolkodást pedig nem hangsúlyozzák, akkor ez nem hat-e vissza később károsan, akár a magánéletben, akár a munkahelyünkön? Ma már nem sztahanovista munkásokra van szükség, hanem innovatív emberekre. Neil deGrasse Tyson amerikai asztrofizikus szerint minden gyerek egy tudós, akit a vele született kíváncsiságából az alkalmatlan szülők nevelnek ki.

Az innováció azonban mindig gyanús a stabilitás híveinek, akik úgy gondolják, hogy ha nincs is minden rendben, ennél csak rosszabb lehet bármilyen változás. A technológiát is ezért méregetik barátságtalan tekintettel – mi jót hozhat nekünk az, ha az Európán belüli országhatárok mellett a virtuális határaink is megnyíltak? Néhány nappal ezelőtt írtam egy iráni és egy törökországi kurd ismerősömnek, nekiláttam egy orosz regény elolvasásának, és megnéztem egy román filmet. Pár hete interjút készítettem egy francia világjáróval, aki a világ legészakibb nagyvárosában járt, Szibéria isten háta mögötti vidékein.

Jelentem: jól érzem magam, sőt azt gondolom, hogy a történelemben először adatik meg nekünk ez a bőség, amivel pedig élnünk kellene. Mindennapi problémáink mellett, amelyeket ez az ország produkál, a kisebbségi lét, amely túlontúl sok helyet foglal el az életünkben, nem ártana tovább látni az orrunknál, és észrevenni a felsorolt fák mögött rejlő erdőt is. Rengeteg lehetőségünk van. Ha megnézzük, hogy az ötvenes-hatvanas évek társadalma milyen jövőt képzelt el magának, elmondhatjuk: bizonyos területeken jobban is teljesítünk.

Kár volna a következő generációra várni, hogy kihasználja a lehetőségeket. Jobb, ha magunk látunk neki.