Az isten (bármelyik) áldja már meg az angolszász politikacsinálást! Legyen vége ennek a mindenáron nyugatiasra fazonírozott demokráciahajhászásnak, hiszen egyértelmű, hogy a Közel-Keleten nem működik!

A tunéziai, egyiptomi események kapcsán ismét mellbevágó a nyugati démoszerő-modell üresjáratú szajkózása. Ahhoz, hogy meghonosításáról szó lehessen, erőszakkal fel kellene számolni a politikai iszlámot – ennek esélye pedig csekély.

Meg aztán miféle szűzies demokráciagenerálás ez? Szaddám megpróbálta lefejezni a síita pártokat (Da’wa, Legfelsőbb Iraki Iszlám Tanács, a Sadr-blokk etc.), eredmény: most a síita Da’wáé a miniszterelnök, s harc dúl a szunnitákkal. Pahlavi sah azt hitte, végzett az iraki iszlamizmussal – és íme hol állnak most. A szovjetek kivéreztek Afganisztánban, s Kabul (de Iszlámábád is) retteg az amerikaiak utáni Tálib-visszatéréstől. Ben Ali le akart számolni az al-Nahdával, s most ez a hangadó Tunéziában. A szír Baath Párt már 1982-ben nekiesett a Muszlim Testvériségnek, a mostani „sikereket” ismerjük.

És itt a „demokrata” Egyiptom: a hadsereg az USA és az EU nyomására néphatalmat igyekszik verni a plebszbe, így vadássza a Muszlim Testvériséget, s hiszik, hogy ez az út. A Mubaraktalanító tisztek sokáig szöszmötöltek a pre- és posztmubarak politikai hováállással, s széttörtek a Morszi-sziklán. A poszt-Morszi tisztek nem lacafacáztak, ők önmagában terrorszervezetként kezelik a Testvériséget, és nekiláttak a szervezet lefejezésének.

Nem védem a Muszlim Testvériséget, de ez csapdahelyzet. A Testvériség már felépítésében is eltér a régiós terrorszervezetektől, mondjuk az al-Kaidától. Az sejtes szerkezet felszámolásának, bár nem mindig sikeres, módszere a fejek megkeresése (apropó amerikai „bin-Laden egységek” meg drónok bevetése) és egyenkénti levágása. A Testvériség hierarchikus, piramisszerű szerkezet, amelyben a vezér a majdnem száztagú Shura (konzultációs tanács), ez irányítja a pár tíztagú irányadó testületet, amely a maga során parancsot továbbít a regionális vezetőknek, amit azok továbbadnak a provinciálisoknak, ahonnan eljut a kisebb területi egységekhez, majd a településekre és végül a család/klánfőkhöz.

A hadsereg elképzelése kétélű: a vezetők kiiktatásával megbénítják a szervezetet (ez is a cél), ugyanakkor ellehetetlenítik, hogy a Testvériség politikai szerepvállalóvá szelídüljön, hisz nem lesz, aki döntést hozzon ebben az értelemben, s az alsó szintek végrehajtóak, egyelőre nem autonómak, még akkor sem, ha megpróbálják felrobbantani a belügyminisztert. Ismét tanúi lehetünk hát a régi képletnek: erővel akarják felszámolni a politikai iszlámot, demokratizálni, de csak bujkálásra és ellenállásra kényszerítik azt, majd visszatérésre.

A politikai kavargásban van azonban egy új szereplő, a „szabad áramlatnak” fordítható al-Tayyar al-Hor párt, amely (jó) értelemben vett és nem nasszeri felhangokkal rendelkező nacionalizmust hirdet, nem utolsó sorban egy, a szuezivel méretben rivalizáló, de azzal párhuzamos csatorna építését szorgalmazza. Új hang és új erő, új gazdasági tervvel?