Székedi Ferenc: Az érem két oldala

A világháló szerencsére lehetővé teszi: aki még nem olvasta el, vegye tüzetesen szemügyre Ambrus Attila A régiósítás dilemmái című írását a maszol.ro véleményrovatában!

A szerző azt teszi, amire a romániai magyar nemzetiségi létben igen nagy szükség van. Gondolkodik. Nem fogad el mindent, amit mások mondanak, hanem a lehetséges területi-közigazgatási-gazdasági-unióspénzmegszerzési és ki tudja, hogy még milyen átszervezés kapcsán megmutatja az érem másik oldalát. Hogy mi történne, ha Maros, Hargita és Kovászna megye Brassó megyével alkotna egy közös régiót.

Nem síránkozik, nem panaszkodik, nem fest le komor szavakkal székelyhalál-víziókat, hanem egész egyszerűen elemez. És aki többször járt Brassóban vagy a Brassó környéki községekben, ahol nem is akármilyen  beruházások működnek, aki már egyszerű átutazóként is látja, hogy a főutak menti szász falvak építészetében megkezdődött egy leheletfinom visszakapaszkodás, az bizony elgondolkodik azon, hogy mit jelent a gazdasági erő és ennek nyomán hogyan képes önmagát megújítani a társadalom, mindazzal a rengeteg vonatkozással egyetemben, amelyet ez a fogalom takar.

Végső soron Ambrus Attila nem tesz mást, mint az értelmet helyezi az érzelmek elé, és érdemes lenne már végre-valahára ezzel is élni, sőt akár visszaélni. Például nem érzelmi, hanem értelmi alapon megmagyarázni, hogy mit is jelent az autonómia, hogy a jelenlegi helyi közigazgatási törvényeken hol kell módosítani, vagy milyen hatásköröket kellene egy régiónak átvennie ahhoz, hogy autonóm területként határozza meg önmagát, és mindez mibe kerül az ottlakóknak, illetve a lakosság hogyan és milyen módszerekkel képes ellenőrizni lehetséges központosító kiskirályok uralmát a helyi közösségek fölött.

Sőt talán arról is érdemes lenne az értelem nyelvén többet beszélni, hogyan viszonyul a kettős állampolgárság az autonómiához, mint ahogyan a közgazdászok is egyszer már nyugodtan megvitathatnák azt a roppant divatos állítást, miszerint ha a Székelyföldön mindenki székely terméket vásárol, akkor nem lesz itt többet munkanélküli. Ahogyan Magyarországon a nemzeti alma- és gyümölcsprogram keretében csak magyar almát kaphatnak a kisdiákok, miközben a nemzeti alaptanterv nemzeti tantárgyai között a nemzeti múlt és a nemzeti erkölcs nyílegyenes útjain barangolnak, a dohányosok pedig kizárólag a nemzeti dohányboltok meglátogatása után eresztgethetik a nemzeti pipafüstöt, és a magyar nemzeti labdarúgó válogatott a magyar nemzeti média szerint akkor is előrelép, ha lelép, ugyanúgy jónéhányan a Székelyföld sokszínűségét egyetlen jelzőben szeretnék korlátozni: székely kapu, székely bácsi, székely ruha, székely lány, székely termék, székely bajusz, székely humor, székely konyha, székely vágta, székely hoki, székely borvíz... és így tovább.

Ez az állandó köldöknézés vajon nem vezet oda, hogy miközben a saját földünkön mi magunkat tartjuk a legjobbnak, a legszebbnek, a legbüszkébbnek, a legtalálékonyabbnak, a legbecsületesebbnek, a mindent tudónak, addig a világ szépen elnyargal mellettünk, és az egyén számára olyan életlehetőségekkel kecsegtet, amelyekkel egész egyszerűen felszippanthatja a magyarok magyarját és a székelyek székelyét is, ha itthon nem tudunk számára nem akármilyen – nem középkori, hanem huszonegyedik századi – megélhetési lehetőséget teremteni annak minden eszközével egyetemben?

Az érzelmi húrok pengetésével régóta nincsen semmi gond, a bajok inkább abból adódnak, hogy értelmi szempontok alapján nem tudjuk megalapozni a saját jövőnket, és nem tudunk kikászálódni azokból a mondatokból, amelyeket jónéhányan nap mint nap sulykolnak belénk, miszerint a románság létének egyetlen célja és értelme, hogy a székelységet felmorzsolja. Alighanem mi tudjuk a legjobban: a románok többsége már régóta mással és leginkább a pénzszerzéssel van elfoglalva, kihasználva a piacgazdaság és a nyitott világ lehetőségeit. Politikusaink adott része sokkal jobban tenné, ha a székelységnek azt a nagy menetelését tervezné meg, amely a gazdasági felemelkedés felé vezet, és nem mindegyre a közösségi félelmeket gerjesztené, amelyek nem a magabiztonságunkat, hanem további gúzsbakötésünket szolgálják.

Olvasom, hogy miután sikerült feltámasztani a hús-vér székely huszárokat, akik hús-vér lovakkal vesznek részt minden ünnepségen és toborzókat is tartanak, most szoborrá dermesztve kell őket csodálnunk. Talán mi magunk mégiscsak élő emberek és gyarapodó családok szeretnénk maradni és nem szobrok.

Az érem érzelmi oldalát már megjátszottuk. Ott a másik oldala, az értelem. Ne féljünk legalább annyi esélyt adni neki, mint egy futballbíró, aki  mérkőzéskezdetkor mindig feldobja a pénzt. 

Kimaradt?