Most, hogy már a román válogatott felülkerekedett a magyar válogatotton Bukarestben, és ezt nem nemzeti tragédiaként élte meg a magyar közvélemény, amúgy is szokva a futbal ínséges évtizedeivel, míg a román olyan diadalnak érezte, mintha már a Tiszánál, sőt a Rábcánál járnának hős picurka-csapataik, s a kedélyek némiképpen csillapulni fognak minden pszichoterápiás előrejelzés szerint, talán már rá lehet térni szenvedélyek és ellenszenvedélyek nélkül a kóbor ebek kérdésének megoldásához.

Persze a legtöbb döntéshozó fórum még csak a megokolás körül lacázza a facát, jogcímet keres arra, hogyan szabaduljon meg a kóbor, gazdátlan, magukra maradt állatoktól, amelyek megszállják a nagyvárosok és a falvak tereit, elvadult parkjait, civilizálatlan kültelkeit, utcákat, holtszögeket, kerekecske-szemétdombocskát és mindenféle blokkaljat.

Rendszerint a kutyológusok és szociómókutyusok azt szokták ötletelni a kóborebitisz (morbus canis vagans) elterjedésének kútfejéről, hogy a túlzott urbanizáció és iparosítás folytán a városokba beköltöző dologtalan és földjétől végre megszabadult-megszabadított parasztság beköltözik a megapolisokba, és oda magával hozza a ragaszkodásáról ismeretes házőrzőjét. Az ember első barátja hű marad az első gazdájához, amaz pedig hamarosan belátja, hogy a tömbház egyáltalán nem alkalmas a kutyatartásra: helyszűke, higiéniás megfontolások, sétaigényes volta miatt (amire a gazdiknak semmi kedvük egy idő után), törődést kíván – idegbajos és kibírhatatlan állat-utáló szomszédok okán elűzetés vár a falusi kuvaszra. Kirakják a szűrét. Szebben szólva: az eb ilyenkor kimenőt kap. Végleges eltávot, ahogy katonáéknál mondanák.

A magára maradt, önálló kenyérkeresővé vált négylábú egyed ilyenkor elkezdi keresni a befalhatót, falkába verődik, mert szociális lény, felfedező utakat tesz egy meghatározott környezeten belül, belakja az ember által elhanyagolt helyeket. Kéreget, hivatlanul megjelenik bárhol, szaporodik fajtaválogatás nélkül, csahol, szalad, űzőbe veszik, elhajkurásszák, ellenáll majd végül harap. Így válik az ember leghűségesebb barátjából a legközvetlenebb elemi ellenségévé. Ez például soha nem történik meg az ember másik leghűségesebb barátjával – a könyvvel. (De, szól közbe a felettes énünk – a rossz könyv legalább olyan veszedelmes, és ennek a harapását is szőrével kell gyógyítani, pl. sir Walter Scott regényeivel.)

Holott a városba költözés már évtizedek óta igazából stagnál, a kutyabevitel is elenyésző mértékű. Sokkal inkább arról van szó, hogy az őshonos (hat-nyolc generációs) kutyatársadalom elleni fellépés erélytelen, folyton valamilyen jogcímvédők megakadályozzák a városi hatóságokat abban, hogy cselekedjenek. Igaz, azokban a cselekvési vágy csökevényes, mint a honi hivatalnoktársadalomban általában. És ebben a vonatkozásban esélytelen is.

A kutyamenhelyek fenntartása, az örökbefogadás bizonytalan, pénzigényes, helyet kell találni a menhelyhez, hogy a folytonos csaholás ne riassza fel, ne borzolja a lakosság amúgy is meghurcolt idegéletét. Az örökbefogadás üteme lassú, elényésző azok száma, akik házuk mellett emberi életkörülményeket tudnak teremteni, kutyafuttató pályákat építeni, képzett idomárt fogadni, illem- és tánctanárt alkalmazni. A kutyaszépségszalonok zsúfoltak, az előjegyzéseket például foxterrier osztályban csak jövő júliusra fogad el Gedejon bácsi, a pulik és csivavák bálványa. Szóval az ebadopció, bár sokkal kevesebb szabály béklyózza, mint a gyerekek örökbefogadását, kezdetleges. Vannak kutyák melyek küllem és jellem okán senkinek a tetszését nem nyerik meg. Márpedig a fennálló törvények szerint a kutya-tajgetosz üzemeltetése törvénybe ütköző. (Tudják, az a hegy, ahonnan a régesrégi gonosz spártaiak a mélybe vetették a nekik nem tetsző, életképtelen újszülötteket. Pfuj!)

Gondolkoztak már rajta, uraim és hölgyeim, miért nem látni egyetlen középkori fényképen sem kóbor ebet, falkába verődött csaholmányiakat? Nos, mindez a királyok és császárok nemesítési programjával volt összefüggésben. A megnemesítettnek a királyi vagy császári kancellária nemeslevelet állított ki, amelyre felírták a kedevezményezettek nevét, hőstetteit és érdemeit. A címereslevél bal felső sarkába került a címerpajzs, végül legalul az adományt hitelesítő uralkodói kézjegy, az ellenjegyzők nevei és a függőpecsét. Az oklevél anyaga pedig kutya...